Épp ma hat hónapja, hogy megérkeztem Damaszkuszba. Juhú. Ez azt is jelenti többek között, hogy sürgősen el kellett hagynom az országot, ugyanis csak hat hónapig maradhat itt az ember büntetlenül. Ezt tudtuk jól, éppen ezért már kb. három hete terveztük, hogy elmegyünk egy jordániai körútra. Először nem tudom miért maradt el, aztán az eső miatt napoltuk el, és mikor eljött az utolsó hétvége, amikor már tényleg muszáj elmennem, ha esik, ha fúj, akkor csapatunk mindkét hímnemű tagja bemondta az unalmast és különféle lányos kifogásokat találtak arra, hogy miért nem jönnek mégsem velünk. Hát nem mondom, elég durva húzás volt, mert hiába vagyok nagyon vagány, Szíriában még csak csak kirándulgatnék fiú nélkül, de azért Jordániát így nem mertem bevállalni (az se mellékes, hogy két embernek sokkal többe kerül a taxi, mint négynek, márpedig ott főleg csak ezzel lehet közlekedni, arról nem is beszélve, hogy az amúgy is magas árakat igen csak fenyomta volna a "két külföldi lány" ténye...). Egy szó, mint száz, nem maradt más, mint ellátogatni a szomszédos Bejrútba, az közel van, szép, Libanon, oda el merek menni egyedül is. (Persze nem tudom miért.) Azért nem egyedül mentem, Gyöngyi is jött, elvégre neki is lassan túl kell esnie a határátlépő procedúrán. Mivel így is egy kisebb vagyont hagytunk ott vízumokra, nem terveztünk többet, mint tényleg egy napos városnézést, aztán este vissza, nem akartunk sokat költeni rá, mivel úgyis fogunk még ott tölteni legalább egy, de inkább két hetet tavasszal. Persze tudtuk, hogy esni fog az eső, mivel már egy hete folyamatosan esik és majd meg lehet fagyni (egyébként Jordánia ellen is ez volt a fiúk legfőbb kifogása azt hiszem, bevallom nekem se lett volna kedvem esőben menni, de ami muszáj az muszáj...), de most már tényleg nem számíthatott ez a tényező sem, így is pont az utolsó napomon mentem. Szombat reggel esőben, havas hegyek és egy teljes medrét kitöltő Barada látványával vágtunk neki az útnak, nincs is ennél jobb kiránduló idő. Sok töprengés után a busz mellett döntöttünk, amiről ugyan tudtuk, hogy százszor lassabb, mint a taxi, és a határon majd csomót kell várni a többiekre, de csábító volt az, hogy fele annyiba kerül. Óriási szerencsénkre pont negyed órával az állomásra érkezésünk után indult (elvileg) a busz), fél óra késéssel pedig valóban el is indult. Minél közelebb kerültünk a határhoz, annál több hó volt, az átkelőnél pedig kb. 20 centi magas volt, közben csendesen esett is. A kilépés aztán a belépés gördülékenyen ment, szerencsére nem volt sok olyan idióta aki ilyen időben megy Libanonba, úgyhogy viszonylag gyorsan végeztünk is. (Persze Gyöngyi ekkor már tiszta ideg volt, mert már három órája utaztunk, és még mindig csak a határnál voltunk. Nyugtatgattam, hogy a nehezén már túl vagyunk. Tévedtem.) Kb. félúton Bejrút és a határátkelő között egy városkában vagy ötször álltunk meg, és csak körbe körbe mentünk, aztán egy idő után fellázadt a nép, és kiderült, hogy nem tudunk tovább menni, mert hóvihar miatt lezárták a hegyi utat a buszok elől, az autók is csak hólánccal mehettek tovább, más út pedig nem vezet a fővárosba. Kisebb forradalom tört ki a buszon, az utasok követelték vissza a pénzüket, meg pénzt a libanoni minibuszra, amivel tovább tudnak menni, mindenki szegény buszvezetővel és segédjével ordítozott, valakik még össze is verekedtek. Mi meg csak ültünk és figyeltünk. A végén lecsillapodtak a kedélyek, sikerült lekönyörögni az embereket a buszról és felkönyörögni egy minibuszra. Mi pedig úgy döntöttünk, hogy a szépen a buszon maradunk, és visszamegyünk vele Damaszkuszba, mivel már két óra volt, így mire talán eljutottunk volna Bejrútba, fordulhattunk is volna vissza, ha egyáltalán vissza tudunk jönni valahogy. Eléggé furcsállotta is a személyzet, hogy miért akarunk visszamenni, ha egyszer már átjöttünk. A határnál míg várakoztunk meg is beszéltük velük, hogy gyakorlatilag csak a vízum miatt jöttünk, jót nevettek. Végül is jól jártunk, mert amiért mentünk azt megkaptuk, Bejrútba úgyis megyünk még, de viszont az utazást legalább tök olcsón megúsztuk, mert természetesen nem kértek pénzt azért, hogy visszavigyenek minket, Libanonban sem költöttünk semmire, és szerintem tök mókás volt az egész, én komolyan élveztem. Amúgy se sok ember mondhatja el, hogy hóvihar miatt nem tudott Bejrútba menni. Emlékezetes volt és vicces, nem bántam meg, még akkor sem, ha nem láttam semmit, csak havat. De az jó volt, hiányzott már, és jó sok volt és szép és jó állagú. Mire visszaértünk ismét a határhoz, akkor már nem csak esett, hanem egyenesen szakadt a hó, persze azt nem kell mondanom, hogy hókotró hiányában képtelenség volt eljutni száraz lábbal az irodáig, de annyi baj legyen. Amit megtanultam, hogy télen sose megyek Libanonba, és azt, hogy sose fogok az utolsó napig várni az ilyen kötelező dolgokkal. Viszont amennyit mégis láttam az országból az tetszett, úgyhogy most már még lelkesebben várom, hogy hosszabb időt töltsek el ott, mint valaha, márcsak a büszkeség miatt is - elsőre nem sikerült bevenni, de legközelebb én nyerek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.