...Nincs tovább. Hazajöttem, ha nem is végleg, de egy hónapig biztos nem írok, hiszen nincs mit. Utána, majd amikor visszatértem, talán újra írok. Yallah Báj.

Ez a pillanat is eljött, túl vagyunk az utolsó közös, ösztöndíjas szíriai kirándulásunkon. Pont sikrült úgy beosztanunk nyolc hónap hétvégéjét, hogy egy kivételével (Hassake) az összes korányzóságot bejártuk. És sikerült mindegyikből úgy hazajönnöm, hogy azt mondtam, talán az a kedvenc részem Szíriában (Aleppo kivételével, azt a vidéket kifejezetten nem szeretem). Egy kicsit mindegyik más, de mégis ugyanolyan jó. Nem tudom megsaccolni, hogy hány kilómétert tettünk meg az országon belül, de biztos, hogy egy párszor megtettük a Budapest-Damaszkusz távolságot. És még így is egy csomó minden kimaradt, de ezeket lesz még alkalmam bepótolni, in sha'Allah.

Az utolsó nagyobb, romilag jelentősebb terület, ahol mostanáig nem voltunk, Idlib kormányzóságban Ebla ókori városa, valamint a legszebb bizánci holt városok. Ma'arra-ban szálltunk meg, egy autópálya melletti hatalmas puccos hodályban, kicsit meg is ijedtünk, hogy ki se fogjuk tudni fizetni. Volt ott minden, amire nem számítottunk - padlószőnyeg, kád, gyerekágy, etc. Az ára olyan is volt, az volt a szerencsénk, hogy nagyjából a semmi szélén van, úgyhogy ezért nem volt olyan drága, hogy eladjuk valamelyikünket mosogatni.
A vártnál kevésbé bőséges reggeli után nekivágtunk a városközpontnak, ami viszont a vártnál messzebb volt. Egy szervizbuszt igyekeztünk szerezni, ami elvisz minket bizonyos helyekre, ahova máshogy nem lehet eljutni, majd egyszer csak valami taxi- vagy szervizbusztársaság irodájában kötöttünk ki, ahol hosszas tárgyalás után sikerült egy elfogadható árban kiegyeznünk. A busz már megvolt, aztán felszedtük a sofört, tankoltunk, ilyesmi, nagy nehezen végre a várost is elhagytuk, úgyhogy irány Ebla.
Mari után egy kicsit féltem tőle, hogy ez is hasonlóan "látványos" lesz, de tévedtem, mert ez tényleg gyöngyörűen fennmaradt, hiába, kőből építkezni tartósabb. A táj körülötte elképesztően szép, dimbes, dombos, nagyon zöld, búza és birkamezők, amerre csak a szem ellát.
A következő állomás Jerrada, egy város egy városban. Nincs mit részletezni, megcsodálhattuk a bizánci építészet remekeit, sok ilyet láttunk már, de valamiért nekem mégis ez tetszett a legjobban, ez volt a leghangulatosabb. Mikor végeztünk vele, a sofőr bácsi a kocsi hátuljában főzött nekünk teát, itt még szent a béke. A következő holt város Ruweiha. Ez sokkal nagyobb volt, de kevésbé szép (szerintem). Mint mindig, most is sikerült egyedül elkószálnom a romok között, mígnem elérkeztem egy hatalmas templom romjához, amiben történetesen laknak, úgyhogy csak egy néni vezetésével tudtam a kertek és birkák között bejutni. Kicsit el is beszélgettünk arról, hogy mennyire utálnak ott lakni, mivel nincs se áram, se víz. A szomszédja valószínűleg féltékeny lett a nénire, úgyhogy gyorsan elkezdte mutatni nekem, hogy az út az ő "kertjükön" keresztül megy át, ami igaz is volt, de később kiderült, hogy a néninek más tervei is voltak. Megörülve annak, hogy tudok arabul, természetesen beinvitált egy teára, amit azonban elutasítottam, mivel a többiek valahol már valószínűleg rám vártak. Több se kellett neki, megragadta a karomat, és gyakorlatilag beráncigált a szobába, persze azért annyira én sem ellenkeztem :) Gondoltam egy tea belefér. Nagyon aranyosak voltak, az egész nagy család olyan csodálattal nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna. (Mondanom sem kell, mikor megmondtam, hogy honnan jöttem, kínos csend lett a szobában, és kérdő pillantásokkal néztek egymásra, talán valamelyik családtag tudja, melyik földrészen van az.) Megkínáltak persze némi étellel is, ami különösen nagy örömet okozott, mivel olyan volt, amit már nyolc hónapja nem ettem, és épp a napokban hiányoltam nagyon: házi, birkatejből készült igazi, cukrozott túró. Nagyon finom volt, persze csak módjával ettem, mert elég kevés volt, igaz minden pillanatban amikor épp nem rágtam, nyolcan mondták, hogy egyek még. Mikor kiderült, hogy nincs se gyerekem, se férjem, nagyon felcsillant a lányok szeme, és hirtelen mind a család férfitagjai felé somolyogtak, de szerencsére végül nem próbáltak meg marasztalni :) Szerettem volna lefényképezni őket, de mikor megkérdeztem szabad-e, a férfiak határozottan elutasították, még az asszonyok unszolására sem hagyták. Két tea után egyébként mondták, hogy a barátaim már rég elmentek, úgyhogy ha akarok menjek utánuk, így végezetül sikerült elszabadulnom. Útközben összefutottam a már nagyon türelmetlen, engem kereső sofőrrel, aki jól leszidott, hogy megvárattam (egyébként a többiek elmondták, hogy tíz percet sem vártak rám, úgyhogy nem értik miért reagálta ennyire túl a bácsi). Ezek után nem annyira akart hozzám szólni, kivéve, amikor a következő helyszínen, Serjillában kiszálltunk, és megmondta, hogy nem mehetek külön a többiektől. (Aztért a végén kicsit jóvá tettem, mert én értem vissza elsőnek, és megdicsért, azt mondta okos vagyok, gyorsan tanulok.) Ott már sietnünk kellett, mert azt mondta, hogy csak fél órát kapunk, de igazából nem is kellett több, pedig ott egy piknikező család szerette volna nagyon, hogy csatlakozzam hozzájuk, de nehéz szívvel el kellett utasítanom :)
Így viszonylag hamar visszaértünk Ma'arrába, megnéztük a múzeumot, ami egy karavánszerájban van, és tele van óriási bizánci mozaikokkal, ennyi és ekkora mozaikképet egy helyen még nem láttam. Utána megkerestük a várat, majd elindultunk találni egy Hama-ba tartó buszt. Út közben egy fiatal srác kérte meg, hogy hadd segítsen nekünk, mert szeretne angolul gyakorolni egy kicsit. Persze mi nem szeretjük ezt annyira, mert mi meg inkább arabul szeretnénk gyakorolni, de azért néha nekik is hadd legyen meg az örömük. Végül is tök jól jártunk vele, mert az angoltanulásért cserébe meghívott minket ebédelni a nagyátyja éttermébe, kicsit várost is néztünk a haverja platóskocsijáról, aztán elvittek minket a főútra, mert csak ott lehetett buszt találni hazafelé. Kedves kis város, (itt is) minden helyi srácnak van motorja, azzal járják fel alá az utcákat, mint hétvégi program, és természetesen mind nagyon örülnek, ha külföldit látnak. Kicsit már megint fájó szívvel indultam vissza Damaszkusz felé, különösen azzal a tudattal, hogy sokáig lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom (bár nagyon csábít a jövő heti hama-i tavaszi fesztivál, valószínűleg inkább azt fogom választani a vizsgára való tanulás helyett).

Hétvégén beteljesült leghőbb álmom, elmentünk Kelet-Szíriába, pontosabban az Eufrátesz menti legfőbb nevezetességeket látogattuk meg. Nekem már önmagában az Eufrátesz látványa felért minden rommal és várral. Kicsit ugyan aggódva indultunk el, mert természetesen az időjárásjelentés egész hétvégére esőt mondott, nagyjából az egész ország területére, holott már hetek óta csak a nap süt. Fontolgattuk is egy pillanat erejéig az út lemondását, de végül abban maradtunk, hogy nem hagyjuk magunkat, bármi megtörténhet. És a sok kudarc után végre elnyertük méltó jutalmunkat, folyamatosan kergettek minket a felhők, de amikor számított, sosem esett. (Bezzeg Damaszkuszban és a tengerparti szakaszon tényleg hideg volt és egymást váltották a viharok.)
Deir El-Zorban kezdtünk, ez az Eufrátesz menti legjelentősebb kereskedő város. Csupán hat és fél órányi buszútra van Damaszkusztól, keresztül a sivatagon. Mikor megérkeztünk az első dolgunk volt bejelentkezni a rendőrségen, hiszen aki ilyen messzire merészkedik azt már nyilván kell tartani. Utána jött a hotelkeresés. Sajnos a LonelyPlanet stábja szemmel láthatóan nem sok időt fordított Kelet-Szíria feltérképezésére, már amennyiben egyáltalán jártak erre (gyanítom inkább Beirut korzóin kávézgattak helyette), úgyhogy nekünk kellett valami elfogadhatóbb helyet keresnünk. Végül sikerült is találni egy helyet ami a puccos és az iszonyatosan lepukkant között állt valahol. A szállodás bácsi ugyan nem volt a helyzet magaslatán, mert mindenáron azt akarta hinni, hogy négyen vagyunk (holott csak hárman), és a foglalások tekintetében is volt némi zavar, mert elsőre határozottan elutasította, hogy két napra ki tudja adni a szobát, fél óra múlva pedig már akár egy hónapra is kivehettük volna (valószínűleg itt is ceruzával veszik fel a foglalásokat...)
Deir el-Zor nem szép. Mondhatni kifejezetten ronda. Mégis van valami bája (igaz ez hármunk közül csak engem ragadott meg). Le sem tagadhatná, hogy az elmúlt húsz évben nőtt ki a sivatagból, a belváros gyakorlailag egy nagy zöldség- és húspiac. A gyerekek rettentő idegesítőek, a felnőttek pedig nagyrészt piros kendős beduin bácsikból állnak, nőt csak elvétve lehetett látni. Van azonban egy nagyon meglepő része a városnak - egy gyalogos híd az Eufrátesz fölött. A híd építészetileg is szép (najó, érdekes), hangulatos, hogy a helyi fiatalság ott sétálgat esténként, a folyó szép, a környék csupa zöld és erdős, néhol még virágillat is érződik.
Másnapra Mari-t, Zimri-Lim amurru király székhelyét, és Dura Europos-t céloztuk be. Miután a buszgarázsban ismét lejelentettük magunkat, Mariig meg sem álltunk. Szép volt, de sajnos van egy nagy hibája - az egész város vályogtéglából épült, így mikor feltárták, azzal együtt a nagyrésze el is tűnt. Azért jó volt, mégis csak Mariban voltunk... Visszafelé, Dura-hoz abban a pillanatban sikerült egy szervizt fogni, hogy kiértünk a főútra, úgyhogy egy gonddal kevesebb volt. Az út nagyon érdekes egyébként, mert a folyó ártere mentén valószínűtlenül zöld termőföldek terülnek el, de a távolban, nem is annyira messze már látszódik a sivatag. Dura erődje pedig egy fennsíkon van, ugyan közvetlenül a folyóparton, de mivel kicsit magasabban van, ezért teljesen sivatagos az egész. A romterület hatalmas, három óra kellett hozzá, hogy alaposan bejárjuk. A francia régészek folyamatosan dolgoznak rajta, de mivel péntek volt, ezért épp aznap nem, helyettük minden ásatási területnél szír őrök álltak, akik rendkívül felelősségteljesen végezték a munkájukat, ha egy lépéssel közelebb kerültem egy őrzött területhez, már rámparancsoltak, hogy no-no. Én mindenesetre jókat beszélgettem velük. Mióta itt vagyok azt hiszem azóta nem beszéltem annyit egy huzamban helyiekkel, mint most ezen a hétvégén. Már épp majdnem befejeztük a terület bejárását, amikor jött egy homokvihar, de nem olyan álló levegőben levő homok, hanem olyan ami hullámokban hol jön, hol eltűnik. De nem volt kellemetlen, sőt, kifejezetten vicces, ugyebár ilyen otthon nincs, úgyhogy a buta európai még ezt is élvezi... Innen azonban már nem volt olyan egyszerű a továbbjutás, vagy fél órát ültünk a sivatag közepén, arra várva, hogy jön majd egy busz. De semmi, gyakorlatilag egy árva lélek sem járt arra, leszámítva egy iskolás fiúkkal teli minibuszt, ami háromszor ment el mellettünk, és mindig nagyon jókat derültek rajtunk. Közben néhány homoklöket söpört át rajtunk, aztán végül csak sikerült elkeverednünk onnan egy szervizzel. Azon is egész úton egy szír fiú társaságát élvezhettem, aki azonban amikor a vallásra kerül a szó, gyorsan elvesztette érdeklődését irántam. Deirben pedig egy kisfiú kezdett el követni, akit elég nehezen értettem, mert nagyon irakiasan beszélt (k  helyett mindig cs-t mondott). A végén persze kibukott belőle, hogy éhes és pénzt akar, majd amikor meggyőztem, hogy én is éhes vagyok, akkor már inkább a sapkámat szerette volna, de mikor meggyőztem, hogy nagyon szeretem azt a sapkát, akkor az akarta, hogy kérjem el a Gyöngyi sapkáját és adjam neki oda, mert az osztályában mindenkinek van, csak neki nincs. Mikor egy olyan sarokhoz értünk, ahol állt két rendőr, meglepő sebességgel tűnt el a gyerek.
Másnap elhagytuk Deir-t, felfelé indultunk a folyó mentén. A szervizből kiszálltunk a Halebiyye felé menő útelágazásnál (onnan még 10 km az erőd). Ott álltunk a nagy semmi közepén, épp homokvihar készülődött, és egy árva lélek sem járt arra. Elindultunk gyalog, hátha lesz valami, de nem jutottunk messzire, mert előttünk, és már mögöttünk is egy csomó hatalmas kutya álldogált. Azt fontolgattuk, hogy mi a fenéért szálltunk le a buszról, hiszen láttuk, hogy olyan sűrű a homok, hogy már megint nem fogunk úgyse látni semmit, már amennyiben eljutunk odáig. Egyszercsak jött a semmiből egy kis furgon, azonnal elévetettem magam, és kedves volt, mert fel is ajánlotta, hogy elvisz, de mivel hátra nem fértük be, és ez egy kis furgon volt, megmondtam, hogy nem fogunk hárman elférni az egy személyes anyósülésen. Tovább ment, de csak álldogált egy ideig nem messze tőlünk, majd öt perc múlva, mikor látta, hogy még mindig ugyanolyan tétlenül állunk, se előre, se hátra, visszatolatott, hogy azért mégis inkább elvinne minket. Hát persze, szír, megszokhattuk volna, hogy ők a "sok jó ember kis helyen is elfér" elve szerint élnek. Máté beült az anyúsülésre, ölébe Gyöngyi, én pedig a sofőr bal (!) oldalára ültem, így gyakorlatilag ő ült középen. A kuplungot igen nehézkesen érte el, gondoltam felajánlom, hogy majd nyomom én helyette. Már nem voltunk messze, amikor olyan homokvihar lett, amilyet álmodni se mertem volna, ez már tényleg félelmetes volt, a látótávolság nagyjából egy méter volt, és csak úgy süvített a szél, és csapkodta a földet a kocsi oldalának. De azért tovább mentünk, és ki is szálltunk, egy kis faldarabot láttunk, de semmi többet, én már nem láttam, mivel nem volt rajtam szemüveg, majd az egyik falból kiabáltak nekünk, hogy erre-erre, és akkor fedezékbe vonultunk. Jól tettük, mert hamarosan el is csendesedett a dolog, és a távolban egyre jobban derengett, hogy nem nem csak egy fal van ott, hanem egy komoly erőd is. Mire legyőztem az utamba álló, ordítozó és el nem engedni akaró ötven kisiskolást, és feljutottam a dombra, már egészen kitisztult az idő, és már az Eufrátesz gyöngyörű kéksége is tisztán látszott. A romok csodásak, a táj csodás, a kilátás csodás. Már egyáltalán nem bántuk, hogy leszálltunk a szervizről. A folyóparton találkoztam két beduinnal, szidtuk kicsit Bush-t, aztán visszaszálltunk furgonunkba, mert a gyerek volt olyan jófej, hogy megvárt minket, pedig elég sokat elidőztünk. Érdekes fiú volt egyébként, mert a szírek általában állandóan beszélnek és kérdezgetnek, különösen akkor, ha egy autóban ülsz velük, ő azonban egy szót sem szólt, semmit sem kérdezett, pedig egy valamire való helyi nem hagyta volna szó nélkül, hogy egy európai lány gyakorlatilag az ölében ül vezetés közben. Szépen elvitt minket az útig, kirakott, és szó nélkül tovább ment, nem kért se pénzt, se semmit. Ráadásul tök más irányba ment, mint korábban, úgyogy nem is igazán értjük, hogy mit keresett ott. Megint a semmi közepén, de nem sokáig, mert a bekötőútról kikanyarodott egy nagy és tiszta autó, szemmel láthatólag európaiakkal benne, úgyhogy gondolkodás nélkül leintettem őket, mert eszembe se jutott, hogy ne vennének fel három szegény európai fiatalt. A hajam csupa kóc és por volt, az arcom szintén csupa kosz volt és egy nagy beduin sál volt valahogy körém tekerve, így hajoltam be kérdezgetni az idősödő francia házaspárt, hogy ugyan nem vinnének-e el minket egy darabon. A néni nagyon furcsa arcot vágott, de miután megkérdezte, hogy honnan jövünk, és megmondtam, akkor hirtelen mosolyogtak, és mondták, hogy hát természetesen, szálljunk csak be. Ők sem voltak valami beszédesek, de épp mi sem voltunk abban a csevegős kedvünkben, csak élveztük a kényelmes, tiszta, csendesen és gyorsan suhanó autót. Raqqa-ig vittek (90 km), pénzt persze ők sem kértek, az előző nap nagy örömmel vett baklavámat is csak nagy rábeszélés árán akarták elfogadni. Mivel minden a legtökéletesebben alakult, még arra is volt időnk, hogy egy raqqai ebéd után elmenjünk Resafe-hoz (60 km). Bizánci romváros a sivatagban, nincsenek rá szavak, gyöngyörű és nagy. Egy szervizbuszos vitt el minket, meglepően keveset kért érte (természetesen oda sincs járat), viszont mikor kérdeztük, hogy ugye megvár-e minket, csak annyit mondott, biztos fogunk találni valami kocsit visszafelé... Hittünk neki. És ismét ott álltunk a sivatag közepén, ahol egy lélek se jár, főleg, hogy már lemenőben volt a nap, úgyhogy további turistákra se számíthattunk. De legalább a nap sütött, és nem volt szél. Talán ez volt a legreménytelenebbnek tűnő várakozásunk, mert tényleg nem járt arra senki. Egy olyan kereszteződésben álltunk, hogy választhattunk, hova menjünk - Palmyra, Homs, Hama vagy vissza Raqqába. Úgy voltunk vele, hogy mindegy, oda megyünk, ahova elsőnek elvisznek. Homsba és Raqqába nem igazán szerettünk volna menni, Palmyrában már voltunk, Hama pedig eszünbe se jutott. Majd jött egy autó. Elsőnek elment mellettünk, majd öt perc múlva újra felbukkant, és megálltak. Kérdezték, hogy Hamába megyünk-e. Azt mondtuk, igen. Egy középkorú férfi és egy fiatalabb srác ült a kocsiban, nem tudtak angolul, úgyhogy nem is erőltették szerencsére, viszont azon áradoztak, hogy mennyire jól beszélünk arabul, úgyhogy szinte végigbeszéltük az előttünk álló 150 km-t. A srác tűzoltó Hamában, a bácsi a nagybátyja. Út közben egyszer megálltunk egy kis faluban, mert épp imádkozni volt kedvük, csináltak pár leborulást, aztán mentünk is tovább. Hamához közeledvén természetesen meghívtak minket egy teára a nagybácsi házában. Nem utasítottuk vissza. A teához persze kaja is járt, úgyhogy jól megvendégeltek minket, jót beszélgettünk. A bácsinak van 11 gyereke. Az egyik kislánya egyszer csak közlöte velem, hogy a másik szobában pár lány szeretne minket megismerni. Ugyanis itt az a szokás, hogy a vendégek, ha lányok akkor is, együtt esznek a ház uraival, viszont nők akkor nincsenek ott. Ők a másik nappaliban vannak, oda viszont férfiak nem mehetnek, még vendégek sem, csak mondjuk a fiútestvérek. Na, szóval Gyöngyivel átmentünk a lányszobába, ahol három kislány volt, még. Bekapcsolták a tv-t, kérdeztek kettőt, aztán elkezdtük nézni a kedvenc török, arab szinkronos sorozatukat. Gyöngyivel egymást bíztattuk, hogy el ne röhögjük magunkat. Viszont a legidősebb lány folyamatosan telefonálgatott, és azt tisztán kiértettük, hogy két külföldi lányról beszél, és arról, hogy gyertek, gyertek. És jöttek. Egyre többen lettünk a szobában, egy csomó rokon kislány jött, aztán egyre idősebbek, a végén már nénik is voltak ott. Ekkor már ők is felbátorodtak, olyannyira, hogy egyszerre öten beszéltek hozzám, és nem is értettem, hogy mit. Közben Gyöngyit egy kisfiú nyaggatta a hülyébbnél hülyébb kérdéseivel. Iszonyú vicces volt. Közben megittam két erős teát, fél liter kólát, majd este tíz tájban egy kávét is kaptunk, úgyhogy nem voltunk fáradtak. Nagyon élveztük a vendéglátást, tényleg, ennyire még nem éreztem jól magam, mint ott, de azért már mehetnékünk is volt, de szerencsére fél 11 körül bejött egy idősebb gyerek, hogy most már el kéne kezdenünk hotelt keresni. Ha rajtuk múlt volna, szerintem hajnalig maradunk. Bevittek kocsival a központba, azonnal találtunk egy jó szállást, és háromig nem bírtunk elaludni az este bevitt koffein mennyiségtől. Ez volt életem leghosszabb és legkalandosabb napja, annyira boldog voltam, hogy nem bírtam nem mosolyogni. Eszméletlenül kedves emberek voltak. Nem elég, hogy ez az este ilyen jól alakult, de a legjobb dolog, ami történhetett az az, hogy Hamába kerüljünk, mivel itt még nem voltunk, és ezt a várost kár lett volna kihagyni. A vad keletről hirtelen egy mediterrán európai városba kerültünk. Orontész folyó, rengeteg park és fa, tisztaság, rendezettség, olyan óvárosi kis utcák, amik akár Olaszországban is lehetnének, vízkerekek, szóval minden ami kell. Én beleszerettem Deir el-Zorba is, de ha választhatnék, hogy Szíriában hova költözzek, lehet, hogy Hamát választanám. Persze mindig ez van,  akárhova megyek az országban, új helyekbe szeretek bele, tulajdonképpen eddig Aleppo az egyetlen hely, ahol nem laknék.
Végeredményül számomra ez az utazás volt az abszolút tökéletes kirándulás, rég áhított helyekre jutottam, amik nem okoztak csalódást, sokat beszélgettem szírekkel, kedves embereket ismertem meg, szóval minden a lehető legjobban alakult. Két hét múlva megyek haza, de már most hiányzik Szíria.

ui: ehhez a bejegyzéshez szintén figyelmetekbe ajánlom a képtáramat, ami a picasaweb.google.com/anna.floora címen érhető el

ezen kívül bocsánat az esetleges hibákért, mind gépelési, mind mondatszerkesztési, értelmezési hibákért, de annyira hosszú lett ez a bejegyzés, hogy nem volt kedvem újra elolvasni.

valamint robots foreva'

Ismét hétvége, és mindenki nagy megdöbbenésére ragyogó napsütés és meleg. Persze nem hittük, hogy komoly, ezért pénteken nem is mentünk sehova, de aztán nem bírtuk ki tovább. Gyöngyi passzív volt, nem akarta elhagyni Damaszkuszt, mi viszont Mátéval igen, úgyhogy egy közeli római bazilikát lőttünk be. Igaz én mondtam, hogy valószínűleg nem fogjuk látni, mivel túl közel van a határhoz, úgyhogy biztosan katonai terület, de Máté nem hitt nekem. És már megint nekem lett igazam. Tényleg nem lehetett a romokat megnézni, viszont egy bácsi körbevitt minket a furgonjával a környéken, mert meglepően gyönyörű volt ott a természet. Dimbes-dombos, mint a Dunántúl (csak fák nélkül) - vörös föld, zöld fű, sok apró sárga, lila és piros virág, a háttérben havas hegyek, mindez csönddel és jó levegővel társítva. A bácsi még vitt volna minket akármerre, de gondoltuk, hogy az túl sokba fájna nekünk, úgyhogy megkértük, hogy vigyen vissza Qatanába. Előtte azért meghívott minket a házába egy teára, ott lakott egy közeli, ezer fős kis faluban. Persze nem utasítottuk vissza. Aranyos kis falu volt, a háza kertjében olajfák álltak, a terasza fölé pedig a libanoni havas hegyek magasodtak. Volt ott egy rakás nő és gyerek, egy ideig még kicsit össze voltam zavarodva, hogy ki kinek a gyereke, testvére, felesége, unokája, aztán összeállt a kép. Az egyik unoka, egy két éves kislány, aki már tud angolul számolni, nagyon a bizalmába fogadott, odaállt mellém, megfogta a kezem és csak úgy ott állt tíz percig. Aranyos volt. Mikor már kezdett túl erős lenni a nap bevonultunk a fogadószobába. A bácsi fia (a két pici gyerek apja) kiselőadást tartott róla, hogy az ilyen arab berendezésű nappalik mennyivel jobbak, mint a nyugati kanapés megoldás - mutatott is néhány pozitúrát, hogy hogy lehet elheverni a földön és a matracokon. Majd amikor hozzátette, hogy ők minimum három órát eltöltenek ott egyszerre, ellenben a franciákkal, akik tíz perc után tovább állnak, már sejtettük, hogy nem fogunk elindulni egyhamar. De nem is volt baj, mert egyrész tényleg irtó kényelmesek azok a heverők, másrészt tök jót beszélgettünk. Nagyon szimpatikus volt az összes családtag, és értelmesek is. Aztán persze ha már ott voltunk, akkor ebédre is marasztaltak minket. A szokásos földön ülős kenyérrel tunkolós ebéd volt, viszont nem a szokásos menü - nem volt hummusz, tojás és leben, volt helyette padlizsán, valami zöld, hal, párizsi, szőlő és füge, és még sorolhatnám. Isteni finom volt, degeszre ettük magunkat. Nem hiába, az arab vendégszeretet nem csak szóbeszéd... Miután emésztettünk kicsit, és lefényképeztették velem az összes családtagot (szerencsére a hét gyerekből csak kettő volt ott, meg két unoka és egy vej) és a szobát minden szögből, sajnos el kellett indulnunk, pedig már kezdtem épp nagyon otthon érezni magam. A sok kudarcba fulladt utazás után most visszatért belém az élet, és feléledt a szírek és Szíria iránti imádatom. Ami eddig se múlt el, csak pihent kicsit. Hiába, úgy látszik Szíria melegben és napsütésben az igazi. A kirándulásnak egyébként ezzel még nem volt vége, mert délután, immár hármasban, megmásztuk a Damaszkusz fölé tornyosuló hegyet. Gyalog mentünk, egyrészt mert a taxi fel marha drága, másrészt amúgy is így terveztük. Nem volt vészes, nem magasabb, mint a Gellért-hegy, de sajnos csak a forgalmas aszfaltúton lehet feljutni, így a levegő nem a legjobb, és a betonon sétálás sem az igazi. Arról nem is beszélve, hogy persze nagyon népszerűek voltunk, mert nem sok ilyen idiótát látnak a szírek, akik gyalog mennek a hegyre. Főleg a hegyoldalban állomásozó, bokrokban meghúzódó katonák örültek nekünk, végig a nyomunkban voltak, aztán egyszer vették is a bátorságot, és bemutatkoztak, mert szerettek volna megismerkedni velünk. Az ismeretségünk nem nyúlt túl egy kézfogáson... Na és a kilátás föntről... úgy kell elképzelni tényleg, mintha az ember felmenne otthon a Citadellába, és lenéz a városra. Itt ugyan nincs Duna, és a város is kisebb, de hasonlóan fantasztikus élmény. Egyszer voltam már fent, de akkor éjszaka - egészen más. Az volt a legjobb, hogy most már mivel elég jól ismerjük a várost, szinte mindent be tudtunk lőni, láttuk a már jól ismert helyeket, épületeket, utcákat. Ha egyszerűbb lenne a feljutás, akkor biztos legalább minden héten felmennék, annyira szép a kilátás. Már csak abból szempontből is olyan volt lenézni Damaszkuszra, mint Budapestre, hogy most már ez is az otthonom. Lehet, hogy néha szidom, és lehet, hogy nem ez a legjobb hely Szíriában, de érzem, hogy borzasztóan fog hiányozni. Bárcsak lehetne az ember egyszerre több helyen is egy időben. Mennyivel egyszerűbb és vidámabb lenne az élet...

Pechszériánk újabb epizódjához érkezett. A múlt heti kirándulásról már be se számoltam, egy egy napos hauráni kiruccanást terveztünk csak (egyrészt egészségi állapotom miatt, másrészt azért, mert még a korábbi homokviharos kudarc hatása alatt álltunk). Természetesen egész héten sütött a nap, kizárólag azon a szombaton volt egész napos szélvihar és olykor-olykor eső, amikor elmentünk. Nem volt rossz egyébként, láttunk egy 515-ös Szent György templomot és ültünk egy 404-es taxisárga Peugeotban. De részemről a kirándulás felénél hazajöttem, mert még nem voltam teljesen jól, és borzasztóan fáztam is.
A héten már megint kaptunk egy nap szünetet, így a hosszú hétvégét ugyebár nem hagyhattuk ki, meg persze mehetnékünk is van folyamatosan, bár az a valaki, aki ott fent szórakozik velünk, nagyon igyekszik, hogy végleg letörje utazás iránti lelkesedésünket. Gondoltuk biztosra megyünk, ami az esőt illeti legalábbis (azért a homokvihartól féltünk) - nekivágtunk a sivatagnak, amúgy is ideje volt már megnézni a Szíria legfőbb turistalátványosságának számító Palmyrát, a Selyemút híres oázisát, Zenobia királynő városának romjait. Nem is ragozom tovább, talán ez az egy dolog, ami Szíriában van, és egész komoly visszhangja van, még talán Magyarországon is tud róla pár ember, szóval lehet róla olvasni bőven. Ragyogó idő volt egész héten, és az időjárás jelentés sem mondott mást, mint napsütést a hétvégére. Csütörtökön reggel indultunk, három óra buszozás után a sivatagon keresztül meg is érkeztünk. Nagyon hangulatos egyébként az út, hiába kopár dolog egy sivatag, azért még is van egy fílingje. (A Bagdad Café 66 nevű útszéli pihenőhely elnevezését kifejezetten ötletesnek találtuk.) A buszról leszállva természetesen jobbnál jobb szállásajánlatokkal rohamoztak meg minket, végül egy szimpatikus fiatal srácnak engedtünk, és végül nem csalódtunk, nagyon korrekt szállás volt, meglepően olcsón (eddig érdekes módon itt találtuk meg a legolcsóbb szállást, ugyanolyan színvonalon, mint máshol, holott az ember azt gondolná, hogy pont Palmyrában lesz a legdrágább, hiszen itt minden a turizmusról szól). Igaz hármunkra kaptunk egy kétágyas szobát, de az egyik ágy elég nagy volt Gyöngyivel kettőnknek, úgyhogy ez nem okozott különösebb problémát. Állítólag egy magyar pár is lakott épp akkor ott, de nem találkoztunk velük. Találkoztunk viszont dubaiból vadászni jött solymászokkal, akik nagyon kedvesek voltak, természetesen tökéletes angolsággal beszéltek, és még az egyik sólymot is megfoghattam, juuj. Nagyjából jó idő volt, csak pár fátyolfelhő zavarta meg a napsütést, úgyhogy egy a reméltnél drágább és több időt igénybe vevő ebéd után neki vágtunk a romváros fölé emelkedő domb megmászásának. Egy erődítmény van rajta, de nem is az a legérdekesebb, hanem a kilátás, főleg naplementekor és napfelkeltekor gyönyörű - állítólag. Mikorra bejártuk a várat egy nagyon sietős vezetővel, aki bevetette szegényes angol szókincsét (pl. japan tourist dead 160 meter, bumm bumm), még volt kb. egy óránk naplementéig, amit meg is vártunk volna, hiszen arra időzítettük a felmenetelt, de mivel a fátyolfelhők sűrű felhőrétegbe tömörültek, mely mögül nem akaródzott kibújni a nap, úgy döntöttünk felesleges ott maradnunk a többi birkával, akik már beizzították kamerájuk exponáló gombját. Lefelé caplatva jókat nevettünk rajtuk, majd amikor már teljesen leértünk a dombról, hirtelen csodás éles sárgás-rózsaszín fény lepett el mindent egy pár percig - a lemenő nap a legjobb pillanatában bújt elő valami megmagyarázhatatlan módon, így tényleg csodás fényben világította meg a romvárost, mely ezáltal elképesztő színt öltött. Csakhogy mi ezt nem láttuk, mivel már lent voltunk, épp csak az oszlopsor tetejn láttuk, hogy ez valóban szép lehet, csak egy ici-picit föntebbről. Ezután magunkon röhögtünk, de inkább kínunkban. Mikor bánatosan ültünk a közös helység asztala körül, az egyik szállodás megkérdezte, hogy nem akarunk-e elmenni egy ilyen fizetős beduin-néző túrára (nagy szám Palmyrában, hogy van arra még egy pár "igazi" beduin, sátrakban meg minden), de aztán hozzá tette, hogy "bár lehet, hogy ez nektek kicsit drága lenne..." Annyira nem volt drága, de amúgy sem akartunk volna menni egy ilyenre, mert mind nagyon gáznak tartjuk, hogy úgy csinálnak, mintha milyen jópofa lenne, hogy juuj beduinok, és milyen vendégszeretőek, behívnak a sátrukba és adnak teát, holott totál üzlet és színház az egész. Nem mondom, hogy nem nézném meg, hogy hogy élnek, de csak úgy, hogyha egy túráktól és mindentől független család hívna meg, mert egyébként tényleg biztos vendégszeretőek. De így, ez csak néphülyítés. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon rosszul esett nekünk, hogy már egy szír is lecsóróz minket, mert magyarok vagyunk, úgyhogy újra teljes letargiába és punnyadásba estünk, de nem hagytuk magunkat az önsajnálatba süllyedni, úgyhogy Mátéval nekivágtunk az éjszakának, legalábbis ami a romokat illeti. Most bezzeg gyöngyörű tiszta csillagos volt az ég, és nagyon ijesztő, mert a Göncol szekér itt teljesen a feje tetején van, alig találtam meg. Mivel a romterület nincs elkerítve (leszámítva a Diocletianus által építtetett városfalat), és szépen ki is van világítva, így nagyon jó kis sétát lehet ott csapni sötétedés után is. Tulajdonképpen nekem jobban is tetszett, mint napközben :) Látszólag a helyi fiatalok is élvezik ezt, és esténként motoros találkozókat tartanak a romterületen. Szerencsére a szállásunk közel volt a lényeghez, gyakorlatilag mellette, úgyhogy hamar hazaértünk, és gyorsan lefeküdtünk aludni, hogy legalább a napfelkeltét megnézzük reggel, ha már a naplementéről lecsúsztunk. Fel is keltünk, nem is volt nehéz, mivel annyira fáztunk, hogy gyakorlatilag örültünk, hogy felkelhetünk, de sajnos már megint buták voltunk, és azt hittük, hogy egy órával hamarabb kell fel a nap, mint ahogy ténylegesen. Még tök sötét volt, amikor felmásztunk ismét a dombra, ami azért így nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy az utat nem találtuk meg, aztán a domboldalbn ücsörögtünk egy órát, várva a csodát. A nap nagynehezen felkelt, nagyon szép volt maga a napkorong, láttuk teljes egészében is, de utána már megint azonnal eltűnt egy masszív felhőrétegben, aminek nem volt vége, úgyhogy amikor fénye is lett volna neki, hogy megvilágítsa a várost, addigra már rég nem látszott belőle semmi. Úgyhogy megint hoppon maradtunk, a csoda ismét elmaradt. Azért mókás volt.
Reggeliig még aludtunk egyet, de amikor felkeltünk, és kinéztem az ablakon, megláttam azt, amitől a még maradék életkedvünk is elment - eső. A nyamvadt sivatag közepén, ahol kb. évente kétszer esik az eső... mikor máskor, mint amikor ott vagyunk. Megint jött a tanakodás, hogy na akkor mit csináljunk. Végül erőt vettünk magunkon, a hotelesek elvittek minket a sírok völgyébe, aztán pedig kitetetettük magunkat a Baal templomnál, mondván, hogy már úgyis megáztunk, akkor miért ne járjuk körbe a romterületet. A sírok völgye egyébként nagyon jópofa, sok sírtorony van benne, némelyik kifejezetten díszes, érdekes. Csak olyan hülyén van megoldva, hogy csak bizonyos órákban nyitják ki őket a turistáknak, amiből az következik, hogy csak szervezetten lehet menni, és persze dugig van emberekkel, úgyhogy alig fértünk be egy-egy ilyen toronyba. Ez egy kicsit kellemetlen, ettől függetlenül nagy élmény volt, mert tényleg szépek és érdekesek. A kocsiban mi hurcolásztuk magunkkal a kulcsok őrzőjét, úgyhogy megtekinthettük az alkar hosszúságú kulcsokat, melyek a sírokat nyitják. A fő attrakció, a Baal templom csak úgy tömve volt látogatókkal, na ott már tényleg kezdett zavarni, főleg, hogy érezhető volt a szokásos pénteki iskolás lány csoportok dominanciája... azért szép. A templom előtt pedig természetesen megjelentek a kendő és nyaklánc árusok, valamint a tevehajcsárok, akik jó pénzért tevegeltetik a túristákat és a sikongató visongó hisztiző kendős iskoláslányokat. Szegény tevéket annyira sajnáltam, úgy sírtak. Nem csodálom. Aztán végigjártuk az oszlopsort, a színházat, stb., mindent amit kell, közben hol csepergett, hol esett, hol pedig nem, a lényeg, hogy a végére bőrig áztunk. Megtörve tértünk vissza a szállásra, ahol kaptunk egy kanna jó forró teát és egy vizipipát is, hogy amíg várjuk a damaszkuszi buszt, kicsit felmelegedjünk.
Mindezek ellenére, habár a leírásom alapján semmi jó sem történt, meglepően jól éreztük magunkat, tulajdonképpen azt mondthatom, hogy ez egy jó kirándulás volt. Palmyra tényleg szép, bár, hogy őszinte legyek a várt csoda elmaradt részemről, de ezt az időjárásnak tudom be. Meglehet, hogy vissza fogunk még menni amíg itt vagyunk, hogy kicsit átérezzük a palmyra-életérzést, értsd sivatag, meleg, tűző napsütés... Talán egyszer a napfelkeltét is látni fogom. Barátságos hely, a szállásban és úgy az egész újvárosi részben, az emberekben és abban, ahogy azt a tényt kezelik, hogy ott vannak, ahol, kellemesen csalódtam, bár lehet, sőt valószínű, hogy a főszezonban sokkal embertelenebb, de ki tudja. Mi pedig reméljük, hogy áprilisban már tényleg meleg lesz és napsütés, mert lassan megyünk haza, és még sokmindent szeretnénk megnézni, és jó lenne ha néha nem fáznánk, ha már Szíriában vagyunk.