Pechszériánk újabb epizódjához érkezett. A múlt heti kirándulásról már be se számoltam, egy egy napos hauráni kiruccanást terveztünk csak (egyrészt egészségi állapotom miatt, másrészt azért, mert még a korábbi homokviharos kudarc hatása alatt álltunk). Természetesen egész héten sütött a nap, kizárólag azon a szombaton volt egész napos szélvihar és olykor-olykor eső, amikor elmentünk. Nem volt rossz egyébként, láttunk egy 515-ös Szent György templomot és ültünk egy 404-es taxisárga Peugeotban. De részemről a kirándulás felénél hazajöttem, mert még nem voltam teljesen jól, és borzasztóan fáztam is.
A héten már megint kaptunk egy nap szünetet, így a hosszú hétvégét ugyebár nem hagyhattuk ki, meg persze mehetnékünk is van folyamatosan, bár az a valaki, aki ott fent szórakozik velünk, nagyon igyekszik, hogy végleg letörje utazás iránti lelkesedésünket. Gondoltuk biztosra megyünk, ami az esőt illeti legalábbis (azért a homokvihartól féltünk) - nekivágtunk a sivatagnak, amúgy is ideje volt már megnézni a Szíria legfőbb turistalátványosságának számító Palmyrát, a Selyemút híres oázisát, Zenobia királynő városának romjait. Nem is ragozom tovább, talán ez az egy dolog, ami Szíriában van, és egész komoly visszhangja van, még talán Magyarországon is tud róla pár ember, szóval lehet róla olvasni bőven. Ragyogó idő volt egész héten, és az időjárás jelentés sem mondott mást, mint napsütést a hétvégére. Csütörtökön reggel indultunk, három óra buszozás után a sivatagon keresztül meg is érkeztünk. Nagyon hangulatos egyébként az út, hiába kopár dolog egy sivatag, azért még is van egy fílingje. (A Bagdad Café 66 nevű útszéli pihenőhely elnevezését kifejezetten ötletesnek találtuk.) A buszról leszállva természetesen jobbnál jobb szállásajánlatokkal rohamoztak meg minket, végül egy szimpatikus fiatal srácnak engedtünk, és végül nem csalódtunk, nagyon korrekt szállás volt, meglepően olcsón (eddig érdekes módon itt találtuk meg a legolcsóbb szállást, ugyanolyan színvonalon, mint máshol, holott az ember azt gondolná, hogy pont Palmyrában lesz a legdrágább, hiszen itt minden a turizmusról szól). Igaz hármunkra kaptunk egy kétágyas szobát, de az egyik ágy elég nagy volt Gyöngyivel kettőnknek, úgyhogy ez nem okozott különösebb problémát. Állítólag egy magyar pár is lakott épp akkor ott, de nem találkoztunk velük. Találkoztunk viszont dubaiból vadászni jött solymászokkal, akik nagyon kedvesek voltak, természetesen tökéletes angolsággal beszéltek, és még az egyik sólymot is megfoghattam, juuj. Nagyjából jó idő volt, csak pár fátyolfelhő zavarta meg a napsütést, úgyhogy egy a reméltnél drágább és több időt igénybe vevő ebéd után neki vágtunk a romváros fölé emelkedő domb megmászásának. Egy erődítmény van rajta, de nem is az a legérdekesebb, hanem a kilátás, főleg naplementekor és napfelkeltekor gyönyörű - állítólag. Mikorra bejártuk a várat egy nagyon sietős vezetővel, aki bevetette szegényes angol szókincsét (pl. japan tourist dead 160 meter, bumm bumm), még volt kb. egy óránk naplementéig, amit meg is vártunk volna, hiszen arra időzítettük a felmenetelt, de mivel a fátyolfelhők sűrű felhőrétegbe tömörültek, mely mögül nem akaródzott kibújni a nap, úgy döntöttünk felesleges ott maradnunk a többi birkával, akik már beizzították kamerájuk exponáló gombját. Lefelé caplatva jókat nevettünk rajtuk, majd amikor már teljesen leértünk a dombról, hirtelen csodás éles sárgás-rózsaszín fény lepett el mindent egy pár percig - a lemenő nap a legjobb pillanatában bújt elő valami megmagyarázhatatlan módon, így tényleg csodás fényben világította meg a romvárost, mely ezáltal elképesztő színt öltött. Csakhogy mi ezt nem láttuk, mivel már lent voltunk, épp csak az oszlopsor tetejn láttuk, hogy ez valóban szép lehet, csak egy ici-picit föntebbről. Ezután magunkon röhögtünk, de inkább kínunkban. Mikor bánatosan ültünk a közös helység asztala körül, az egyik szállodás megkérdezte, hogy nem akarunk-e elmenni egy ilyen fizetős beduin-néző túrára (nagy szám Palmyrában, hogy van arra még egy pár "igazi" beduin, sátrakban meg minden), de aztán hozzá tette, hogy "bár lehet, hogy ez nektek kicsit drága lenne..." Annyira nem volt drága, de amúgy sem akartunk volna menni egy ilyenre, mert mind nagyon gáznak tartjuk, hogy úgy csinálnak, mintha milyen jópofa lenne, hogy juuj beduinok, és milyen vendégszeretőek, behívnak a sátrukba és adnak teát, holott totál üzlet és színház az egész. Nem mondom, hogy nem nézném meg, hogy hogy élnek, de csak úgy, hogyha egy túráktól és mindentől független család hívna meg, mert egyébként tényleg biztos vendégszeretőek. De így, ez csak néphülyítés. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon rosszul esett nekünk, hogy már egy szír is lecsóróz minket, mert magyarok vagyunk, úgyhogy újra teljes letargiába és punnyadásba estünk, de nem hagytuk magunkat az önsajnálatba süllyedni, úgyhogy Mátéval nekivágtunk az éjszakának, legalábbis ami a romokat illeti. Most bezzeg gyöngyörű tiszta csillagos volt az ég, és nagyon ijesztő, mert a Göncol szekér itt teljesen a feje tetején van, alig találtam meg. Mivel a romterület nincs elkerítve (leszámítva a Diocletianus által építtetett városfalat), és szépen ki is van világítva, így nagyon jó kis sétát lehet ott csapni sötétedés után is. Tulajdonképpen nekem jobban is tetszett, mint napközben :) Látszólag a helyi fiatalok is élvezik ezt, és esténként motoros találkozókat tartanak a romterületen. Szerencsére a szállásunk közel volt a lényeghez, gyakorlatilag mellette, úgyhogy hamar hazaértünk, és gyorsan lefeküdtünk aludni, hogy legalább a napfelkeltét megnézzük reggel, ha már a naplementéről lecsúsztunk. Fel is keltünk, nem is volt nehéz, mivel annyira fáztunk, hogy gyakorlatilag örültünk, hogy felkelhetünk, de sajnos már megint buták voltunk, és azt hittük, hogy egy órával hamarabb kell fel a nap, mint ahogy ténylegesen. Még tök sötét volt, amikor felmásztunk ismét a dombra, ami azért így nem volt olyan egyszerű, tekintve, hogy az utat nem találtuk meg, aztán a domboldalbn ücsörögtünk egy órát, várva a csodát. A nap nagynehezen felkelt, nagyon szép volt maga a napkorong, láttuk teljes egészében is, de utána már megint azonnal eltűnt egy masszív felhőrétegben, aminek nem volt vége, úgyhogy amikor fénye is lett volna neki, hogy megvilágítsa a várost, addigra már rég nem látszott belőle semmi. Úgyhogy megint hoppon maradtunk, a csoda ismét elmaradt. Azért mókás volt.
Reggeliig még aludtunk egyet, de amikor felkeltünk, és kinéztem az ablakon, megláttam azt, amitől a még maradék életkedvünk is elment - eső. A nyamvadt sivatag közepén, ahol kb. évente kétszer esik az eső... mikor máskor, mint amikor ott vagyunk. Megint jött a tanakodás, hogy na akkor mit csináljunk. Végül erőt vettünk magunkon, a hotelesek elvittek minket a sírok völgyébe, aztán pedig kitetetettük magunkat a Baal templomnál, mondván, hogy már úgyis megáztunk, akkor miért ne járjuk körbe a romterületet. A sírok völgye egyébként nagyon jópofa, sok sírtorony van benne, némelyik kifejezetten díszes, érdekes. Csak olyan hülyén van megoldva, hogy csak bizonyos órákban nyitják ki őket a turistáknak, amiből az következik, hogy csak szervezetten lehet menni, és persze dugig van emberekkel, úgyhogy alig fértünk be egy-egy ilyen toronyba. Ez egy kicsit kellemetlen, ettől függetlenül nagy élmény volt, mert tényleg szépek és érdekesek. A kocsiban mi hurcolásztuk magunkkal a kulcsok őrzőjét, úgyhogy megtekinthettük az alkar hosszúságú kulcsokat, melyek a sírokat nyitják. A fő attrakció, a Baal templom csak úgy tömve volt látogatókkal, na ott már tényleg kezdett zavarni, főleg, hogy érezhető volt a szokásos pénteki iskolás lány csoportok dominanciája... azért szép. A templom előtt pedig természetesen megjelentek a kendő és nyaklánc árusok, valamint a tevehajcsárok, akik jó pénzért tevegeltetik a túristákat és a sikongató visongó hisztiző kendős iskoláslányokat. Szegény tevéket annyira sajnáltam, úgy sírtak. Nem csodálom. Aztán végigjártuk az oszlopsort, a színházat, stb., mindent amit kell, közben hol csepergett, hol esett, hol pedig nem, a lényeg, hogy a végére bőrig áztunk. Megtörve tértünk vissza a szállásra, ahol kaptunk egy kanna jó forró teát és egy vizipipát is, hogy amíg várjuk a damaszkuszi buszt, kicsit felmelegedjünk.
Mindezek ellenére, habár a leírásom alapján semmi jó sem történt, meglepően jól éreztük magunkat, tulajdonképpen azt mondthatom, hogy ez egy jó kirándulás volt. Palmyra tényleg szép, bár, hogy őszinte legyek a várt csoda elmaradt részemről, de ezt az időjárásnak tudom be. Meglehet, hogy vissza fogunk még menni amíg itt vagyunk, hogy kicsit átérezzük a palmyra-életérzést, értsd sivatag, meleg, tűző napsütés... Talán egyszer a napfelkeltét is látni fogom. Barátságos hely, a szállásban és úgy az egész újvárosi részben, az emberekben és abban, ahogy azt a tényt kezelik, hogy ott vannak, ahol, kellemesen csalódtam, bár lehet, sőt valószínű, hogy a főszezonban sokkal embertelenebb, de ki tudja. Mi pedig reméljük, hogy áprilisban már tényleg meleg lesz és napsütés, mert lassan megyünk haza, és még sokmindent szeretnénk megnézni, és jó lenne ha néha nem fáznánk, ha már Szíriában vagyunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.