Hétvégén beteljesült leghőbb álmom, elmentünk Kelet-Szíriába, pontosabban az Eufrátesz menti legfőbb nevezetességeket látogattuk meg. Nekem már önmagában az Eufrátesz látványa felért minden rommal és várral. Kicsit ugyan aggódva indultunk el, mert természetesen az időjárásjelentés egész hétvégére esőt mondott, nagyjából az egész ország területére, holott már hetek óta csak a nap süt. Fontolgattuk is egy pillanat erejéig az út lemondását, de végül abban maradtunk, hogy nem hagyjuk magunkat, bármi megtörténhet. És a sok kudarc után végre elnyertük méltó jutalmunkat, folyamatosan kergettek minket a felhők, de amikor számított, sosem esett. (Bezzeg Damaszkuszban és a tengerparti szakaszon tényleg hideg volt és egymást váltották a viharok.)
Deir El-Zorban kezdtünk, ez az Eufrátesz menti legjelentősebb kereskedő város. Csupán hat és fél órányi buszútra van Damaszkusztól, keresztül a sivatagon. Mikor megérkeztünk az első dolgunk volt bejelentkezni a rendőrségen, hiszen aki ilyen messzire merészkedik azt már nyilván kell tartani. Utána jött a hotelkeresés. Sajnos a LonelyPlanet stábja szemmel láthatóan nem sok időt fordított Kelet-Szíria feltérképezésére, már amennyiben egyáltalán jártak erre (gyanítom inkább Beirut korzóin kávézgattak helyette), úgyhogy nekünk kellett valami elfogadhatóbb helyet keresnünk. Végül sikerült is találni egy helyet ami a puccos és az iszonyatosan lepukkant között állt valahol. A szállodás bácsi ugyan nem volt a helyzet magaslatán, mert mindenáron azt akarta hinni, hogy négyen vagyunk (holott csak hárman), és a foglalások tekintetében is volt némi zavar, mert elsőre határozottan elutasította, hogy két napra ki tudja adni a szobát, fél óra múlva pedig már akár egy hónapra is kivehettük volna (valószínűleg itt is ceruzával veszik fel a foglalásokat...)
Deir el-Zor nem szép. Mondhatni kifejezetten ronda. Mégis van valami bája (igaz ez hármunk közül csak engem ragadott meg). Le sem tagadhatná, hogy az elmúlt húsz évben nőtt ki a sivatagból, a belváros gyakorlailag egy nagy zöldség- és húspiac. A gyerekek rettentő idegesítőek, a felnőttek pedig nagyrészt piros kendős beduin bácsikból állnak, nőt csak elvétve lehetett látni. Van azonban egy nagyon meglepő része a városnak - egy gyalogos híd az Eufrátesz fölött. A híd építészetileg is szép (najó, érdekes), hangulatos, hogy a helyi fiatalság ott sétálgat esténként, a folyó szép, a környék csupa zöld és erdős, néhol még virágillat is érződik.
Másnapra Mari-t, Zimri-Lim amurru király székhelyét, és Dura Europos-t céloztuk be. Miután a buszgarázsban ismét lejelentettük magunkat, Mariig meg sem álltunk. Szép volt, de sajnos van egy nagy hibája - az egész város vályogtéglából épült, így mikor feltárták, azzal együtt a nagyrésze el is tűnt. Azért jó volt, mégis csak Mariban voltunk... Visszafelé, Dura-hoz abban a pillanatban sikerült egy szervizt fogni, hogy kiértünk a főútra, úgyhogy egy gonddal kevesebb volt. Az út nagyon érdekes egyébként, mert a folyó ártere mentén valószínűtlenül zöld termőföldek terülnek el, de a távolban, nem is annyira messze már látszódik a sivatag. Dura erődje pedig egy fennsíkon van, ugyan közvetlenül a folyóparton, de mivel kicsit magasabban van, ezért teljesen sivatagos az egész. A romterület hatalmas, három óra kellett hozzá, hogy alaposan bejárjuk. A francia régészek folyamatosan dolgoznak rajta, de mivel péntek volt, ezért épp aznap nem, helyettük minden ásatási területnél szír őrök álltak, akik rendkívül felelősségteljesen végezték a munkájukat, ha egy lépéssel közelebb kerültem egy őrzött területhez, már rámparancsoltak, hogy no-no. Én mindenesetre jókat beszélgettem velük. Mióta itt vagyok azt hiszem azóta nem beszéltem annyit egy huzamban helyiekkel, mint most ezen a hétvégén. Már épp majdnem befejeztük a terület bejárását, amikor jött egy homokvihar, de nem olyan álló levegőben levő homok, hanem olyan ami hullámokban hol jön, hol eltűnik. De nem volt kellemetlen, sőt, kifejezetten vicces, ugyebár ilyen otthon nincs, úgyhogy a buta európai még ezt is élvezi... Innen azonban már nem volt olyan egyszerű a továbbjutás, vagy fél órát ültünk a sivatag közepén, arra várva, hogy jön majd egy busz. De semmi, gyakorlatilag egy árva lélek sem járt arra, leszámítva egy iskolás fiúkkal teli minibuszt, ami háromszor ment el mellettünk, és mindig nagyon jókat derültek rajtunk. Közben néhány homoklöket söpört át rajtunk, aztán végül csak sikerült elkeverednünk onnan egy szervizzel. Azon is egész úton egy szír fiú társaságát élvezhettem, aki azonban amikor a vallásra kerül a szó, gyorsan elvesztette érdeklődését irántam. Deirben pedig egy kisfiú kezdett el követni, akit elég nehezen értettem, mert nagyon irakiasan beszélt (k  helyett mindig cs-t mondott). A végén persze kibukott belőle, hogy éhes és pénzt akar, majd amikor meggyőztem, hogy én is éhes vagyok, akkor már inkább a sapkámat szerette volna, de mikor meggyőztem, hogy nagyon szeretem azt a sapkát, akkor az akarta, hogy kérjem el a Gyöngyi sapkáját és adjam neki oda, mert az osztályában mindenkinek van, csak neki nincs. Mikor egy olyan sarokhoz értünk, ahol állt két rendőr, meglepő sebességgel tűnt el a gyerek.
Másnap elhagytuk Deir-t, felfelé indultunk a folyó mentén. A szervizből kiszálltunk a Halebiyye felé menő útelágazásnál (onnan még 10 km az erőd). Ott álltunk a nagy semmi közepén, épp homokvihar készülődött, és egy árva lélek sem járt arra. Elindultunk gyalog, hátha lesz valami, de nem jutottunk messzire, mert előttünk, és már mögöttünk is egy csomó hatalmas kutya álldogált. Azt fontolgattuk, hogy mi a fenéért szálltunk le a buszról, hiszen láttuk, hogy olyan sűrű a homok, hogy már megint nem fogunk úgyse látni semmit, már amennyiben eljutunk odáig. Egyszercsak jött a semmiből egy kis furgon, azonnal elévetettem magam, és kedves volt, mert fel is ajánlotta, hogy elvisz, de mivel hátra nem fértük be, és ez egy kis furgon volt, megmondtam, hogy nem fogunk hárman elférni az egy személyes anyósülésen. Tovább ment, de csak álldogált egy ideig nem messze tőlünk, majd öt perc múlva, mikor látta, hogy még mindig ugyanolyan tétlenül állunk, se előre, se hátra, visszatolatott, hogy azért mégis inkább elvinne minket. Hát persze, szír, megszokhattuk volna, hogy ők a "sok jó ember kis helyen is elfér" elve szerint élnek. Máté beült az anyúsülésre, ölébe Gyöngyi, én pedig a sofőr bal (!) oldalára ültem, így gyakorlatilag ő ült középen. A kuplungot igen nehézkesen érte el, gondoltam felajánlom, hogy majd nyomom én helyette. Már nem voltunk messze, amikor olyan homokvihar lett, amilyet álmodni se mertem volna, ez már tényleg félelmetes volt, a látótávolság nagyjából egy méter volt, és csak úgy süvített a szél, és csapkodta a földet a kocsi oldalának. De azért tovább mentünk, és ki is szálltunk, egy kis faldarabot láttunk, de semmi többet, én már nem láttam, mivel nem volt rajtam szemüveg, majd az egyik falból kiabáltak nekünk, hogy erre-erre, és akkor fedezékbe vonultunk. Jól tettük, mert hamarosan el is csendesedett a dolog, és a távolban egyre jobban derengett, hogy nem nem csak egy fal van ott, hanem egy komoly erőd is. Mire legyőztem az utamba álló, ordítozó és el nem engedni akaró ötven kisiskolást, és feljutottam a dombra, már egészen kitisztult az idő, és már az Eufrátesz gyöngyörű kéksége is tisztán látszott. A romok csodásak, a táj csodás, a kilátás csodás. Már egyáltalán nem bántuk, hogy leszálltunk a szervizről. A folyóparton találkoztam két beduinnal, szidtuk kicsit Bush-t, aztán visszaszálltunk furgonunkba, mert a gyerek volt olyan jófej, hogy megvárt minket, pedig elég sokat elidőztünk. Érdekes fiú volt egyébként, mert a szírek általában állandóan beszélnek és kérdezgetnek, különösen akkor, ha egy autóban ülsz velük, ő azonban egy szót sem szólt, semmit sem kérdezett, pedig egy valamire való helyi nem hagyta volna szó nélkül, hogy egy európai lány gyakorlatilag az ölében ül vezetés közben. Szépen elvitt minket az útig, kirakott, és szó nélkül tovább ment, nem kért se pénzt, se semmit. Ráadásul tök más irányba ment, mint korábban, úgyogy nem is igazán értjük, hogy mit keresett ott. Megint a semmi közepén, de nem sokáig, mert a bekötőútról kikanyarodott egy nagy és tiszta autó, szemmel láthatólag európaiakkal benne, úgyhogy gondolkodás nélkül leintettem őket, mert eszembe se jutott, hogy ne vennének fel három szegény európai fiatalt. A hajam csupa kóc és por volt, az arcom szintén csupa kosz volt és egy nagy beduin sál volt valahogy körém tekerve, így hajoltam be kérdezgetni az idősödő francia házaspárt, hogy ugyan nem vinnének-e el minket egy darabon. A néni nagyon furcsa arcot vágott, de miután megkérdezte, hogy honnan jövünk, és megmondtam, akkor hirtelen mosolyogtak, és mondták, hogy hát természetesen, szálljunk csak be. Ők sem voltak valami beszédesek, de épp mi sem voltunk abban a csevegős kedvünkben, csak élveztük a kényelmes, tiszta, csendesen és gyorsan suhanó autót. Raqqa-ig vittek (90 km), pénzt persze ők sem kértek, az előző nap nagy örömmel vett baklavámat is csak nagy rábeszélés árán akarták elfogadni. Mivel minden a legtökéletesebben alakult, még arra is volt időnk, hogy egy raqqai ebéd után elmenjünk Resafe-hoz (60 km). Bizánci romváros a sivatagban, nincsenek rá szavak, gyöngyörű és nagy. Egy szervizbuszos vitt el minket, meglepően keveset kért érte (természetesen oda sincs járat), viszont mikor kérdeztük, hogy ugye megvár-e minket, csak annyit mondott, biztos fogunk találni valami kocsit visszafelé... Hittünk neki. És ismét ott álltunk a sivatag közepén, ahol egy lélek se jár, főleg, hogy már lemenőben volt a nap, úgyhogy további turistákra se számíthattunk. De legalább a nap sütött, és nem volt szél. Talán ez volt a legreménytelenebbnek tűnő várakozásunk, mert tényleg nem járt arra senki. Egy olyan kereszteződésben álltunk, hogy választhattunk, hova menjünk - Palmyra, Homs, Hama vagy vissza Raqqába. Úgy voltunk vele, hogy mindegy, oda megyünk, ahova elsőnek elvisznek. Homsba és Raqqába nem igazán szerettünk volna menni, Palmyrában már voltunk, Hama pedig eszünbe se jutott. Majd jött egy autó. Elsőnek elment mellettünk, majd öt perc múlva újra felbukkant, és megálltak. Kérdezték, hogy Hamába megyünk-e. Azt mondtuk, igen. Egy középkorú férfi és egy fiatalabb srác ült a kocsiban, nem tudtak angolul, úgyhogy nem is erőltették szerencsére, viszont azon áradoztak, hogy mennyire jól beszélünk arabul, úgyhogy szinte végigbeszéltük az előttünk álló 150 km-t. A srác tűzoltó Hamában, a bácsi a nagybátyja. Út közben egyszer megálltunk egy kis faluban, mert épp imádkozni volt kedvük, csináltak pár leborulást, aztán mentünk is tovább. Hamához közeledvén természetesen meghívtak minket egy teára a nagybácsi házában. Nem utasítottuk vissza. A teához persze kaja is járt, úgyhogy jól megvendégeltek minket, jót beszélgettünk. A bácsinak van 11 gyereke. Az egyik kislánya egyszer csak közlöte velem, hogy a másik szobában pár lány szeretne minket megismerni. Ugyanis itt az a szokás, hogy a vendégek, ha lányok akkor is, együtt esznek a ház uraival, viszont nők akkor nincsenek ott. Ők a másik nappaliban vannak, oda viszont férfiak nem mehetnek, még vendégek sem, csak mondjuk a fiútestvérek. Na, szóval Gyöngyivel átmentünk a lányszobába, ahol három kislány volt, még. Bekapcsolták a tv-t, kérdeztek kettőt, aztán elkezdtük nézni a kedvenc török, arab szinkronos sorozatukat. Gyöngyivel egymást bíztattuk, hogy el ne röhögjük magunkat. Viszont a legidősebb lány folyamatosan telefonálgatott, és azt tisztán kiértettük, hogy két külföldi lányról beszél, és arról, hogy gyertek, gyertek. És jöttek. Egyre többen lettünk a szobában, egy csomó rokon kislány jött, aztán egyre idősebbek, a végén már nénik is voltak ott. Ekkor már ők is felbátorodtak, olyannyira, hogy egyszerre öten beszéltek hozzám, és nem is értettem, hogy mit. Közben Gyöngyit egy kisfiú nyaggatta a hülyébbnél hülyébb kérdéseivel. Iszonyú vicces volt. Közben megittam két erős teát, fél liter kólát, majd este tíz tájban egy kávét is kaptunk, úgyhogy nem voltunk fáradtak. Nagyon élveztük a vendéglátást, tényleg, ennyire még nem éreztem jól magam, mint ott, de azért már mehetnékünk is volt, de szerencsére fél 11 körül bejött egy idősebb gyerek, hogy most már el kéne kezdenünk hotelt keresni. Ha rajtuk múlt volna, szerintem hajnalig maradunk. Bevittek kocsival a központba, azonnal találtunk egy jó szállást, és háromig nem bírtunk elaludni az este bevitt koffein mennyiségtől. Ez volt életem leghosszabb és legkalandosabb napja, annyira boldog voltam, hogy nem bírtam nem mosolyogni. Eszméletlenül kedves emberek voltak. Nem elég, hogy ez az este ilyen jól alakult, de a legjobb dolog, ami történhetett az az, hogy Hamába kerüljünk, mivel itt még nem voltunk, és ezt a várost kár lett volna kihagyni. A vad keletről hirtelen egy mediterrán európai városba kerültünk. Orontész folyó, rengeteg park és fa, tisztaság, rendezettség, olyan óvárosi kis utcák, amik akár Olaszországban is lehetnének, vízkerekek, szóval minden ami kell. Én beleszerettem Deir el-Zorba is, de ha választhatnék, hogy Szíriában hova költözzek, lehet, hogy Hamát választanám. Persze mindig ez van,  akárhova megyek az országban, új helyekbe szeretek bele, tulajdonképpen eddig Aleppo az egyetlen hely, ahol nem laknék.
Végeredményül számomra ez az utazás volt az abszolút tökéletes kirándulás, rég áhított helyekre jutottam, amik nem okoztak csalódást, sokat beszélgettem szírekkel, kedves embereket ismertem meg, szóval minden a lehető legjobban alakult. Két hét múlva megyek haza, de már most hiányzik Szíria.

ui: ehhez a bejegyzéshez szintén figyelmetekbe ajánlom a képtáramat, ami a picasaweb.google.com/anna.floora címen érhető el

ezen kívül bocsánat az esetleges hibákért, mind gépelési, mind mondatszerkesztési, értelmezési hibákért, de annyira hosszú lett ez a bejegyzés, hogy nem volt kedvem újra elolvasni.

valamint robots foreva'

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.