Meg is kezdeném beígért útleírásaimat az elmúlt hétvége kirándulásával. Egy egy napos túrába vágtunk a Hauránba, azaz a Damaszkusztól délre levő római kori romvárosok földjére. A cél Shahba és Qanawát volt, plusz még ami belefér. Mint már sokszor, most is kifejtem, hogy ezekben a szíriai kirándulásokban nem is az a legjobb, amit látunk, hanem az, ami az utazások alatt történik. Természetesen most is elképesztő római romokat láttunk, amik kapcsán akaratlanul is felmerül az emberben, hogy atyaég, ha ez bárhol Európában lenne, akkor a falunak nem lennének megélhetési gondjai, teljesen önellátó lehetne a turizmusból, de itt ez másképp működik. Ilyenkor télen főleg csak elvétve jár ezeken a vidékeken külföldi, pedig látnivaló az lenne bőven. Csakhát senkinek sem jut eszébe Szíriába menni, ha római kori építészeti csodákat akar látni. Persze bizonyos szempontból lehet, hogy jobb is így, ki tudja. Amit tudni kell erről a vidékról, hogy a múlt (előtti) században a drúz vallási szekta Libanonból beáramló képviselői népesítették be, ebből következően a mai napig (a könyv szerint) 100%-ig ők lakják, például Shahba városát. Ez azért fontos, mert nagyon meghatározza az ember egész benyomását, nem győztük mondogatni, hogy olyan, mintha nem is Szíriában lennénk. Kezdve azzal, hogy mikor felmentünk egy rom tetejére és körbepásztáztuk a várost, egy darab minaretet nem láttunk, és nem is hallottunk egész nap, egészen odáig, hogy sokkal tisztább a város és még az emberek is kicsit mások. A kiejtésük is más, sokkal közelebb áll a fuszhához, mint pl. Damaszkuszban. Feltűnő volt, hogy a romok körül kerítés volt, amit ki is nyitottak, üzemelt túristainformációs valami is, volt egy megbízott idegenvezető féleség is, aki segített nekünk tájékozódni, és figyelem, a romterületen egy darab szemét nem volt. Egyébként egy nagyon szépen fennmaradt színházat, egy nagy római fürdőt és egy múzeumot láttunk, amiben olyan hatalmas és gyöngyörű padlómozaikok voltak, hogy szóhoz se jutottam. Nagyon sajnálom, hogy azokat nem lehetett lefényképezni, így aki látni akarja az kénytelen lesz idejönni. Egyébként azért van valószínűleg különösen rendben tartva a város és a romterület, mert még Philippus Arabs alapította, és hát ezért egy hauráninak ez nagy büszkeség, hogy egy római császár által alapított városban, vagy csak azon a területen él, ahonnan ő származik. Shahba városa, azaz Philippopolis a szívem csücske lett. A másik pedig Qanawat. Egy hophop-al, azaz olyan busszal, amit az indiai filmeken lehet látni - színes, tele lifegőkkel és díszekkel- mentünk Suweydába, ahol elkövettük azt a nagy hibát, hogy megkérdeztük egy buszsörőrtől, hogy honnan megy a busz Qanawátba, aki elvezetett minket a közelben levő taxis haverjához, aki elvitt minket, mondván, hogy oda nincs busz. Persze jól le is húzott minket, és megérkezve az első dolgok egyike volt, hogy láttunk egy Suweyda-Qanawat feliratú hophopot... Nem nagy település, de elszórva vannak benne a római remekek, egy brutális bazilika, egy kis színház egy nagyon hangulatos és vadregényes sziklás folyóvölgyben (igaz víz a mederben nem volt, a színház színterében felgyűlt csapadékot leszámítva), amely mellett egy kisebb torony és valami vízgyűjtő is van. Tovább sétálva az úton egyszercsak egy Helios templom hatalmas oszlopaiba ütközik az ember, melyek mögött a távolban ott virítanak a fekete bazaltsíkság fölé tornyosuló Anti-Libanon hegység hófödte csúcsai. Ráadásnak még egy kisebbb Zeusz templomra is bukkantunk, de ez már csak hab a tortán. Mecset itt sincs, csak egy feltűnően nyugis és rendes kis városka, a helyi gyerekek a második századi palota-bazilika kövei között fociznak (és rendkívül belelkesülnek arra, hogy három külföldit látnak, alig tudjuk lerázni őket), a boltosok pedig sorban állnak üzleteik ajtajában azt sasolva, hogy vajon melyikükhöz fogunk betérni. Sétálgatásunk során egy kisfiú spanyolul szeretett volna velünk beszélgetni - álmomban sem gondoltam volna, hogy majd egy pár ezres dél-szíriai faluban gyakorolhatom spanyol tudásom, igaz nem éltem e lehetőséggel. Az egész helyből úgy áradt a béke és a nyugalom, hogy bele sem akarunk gondolni, hogy nem sokára vissza kell mennünk a zajos és büdös Damaszkuszba, másnap pedig mehetünk az iskolába. Mivel már mindent bejártunk, de nem akaródzott elmenni, és még a nap is sütött egy pár óráig, gondoltunk nekivágunk egy három kilóméteres sétának a közeli Sia nevű településre, ahol van valami nabateus templom-maradvány. Kb. fél úton járhattunk, amikor Ali megállt mellettünk kis furgonjával, hogy elvigyen minket, és hát éltünk a lehetőséggel, mert a falucska pont egy dombtetőn volt, autóval csak kényelmesebb. Azután, hogy meggyőztük, hogy nem fogunk hárman elférni az anyósülésen, még akkor sem, ha én a sebváltóra ülök, én maradtam elől, a többiek pedig bevetették magukat a csomagtérbe. Az út nem volt hosszú, így épp csak annyit sikerült megbeszélnem Alival, hogy magyarok vagyunk és itt tanulunk. A rom amit találtunk éppen csak hogy kilátszott a bazaltrengetegből, azonban a kilátás és a szép idő kárpótolt mindent. A kőhalom között ücsörögve két szír legény jött megvizsgálni minket, és érdekes módon, nem azt kérdezték, hogy honnan jöttünk, hanem egyenesen azt, hogy svájciak vagy magyarok vagyunk-e. Eléggé meglepődtünk, hogy így ráhibáztak, és mikor Máté megkérdezte, hogy ezt honnan tudták akkor persze csak azt mondták, hogy megérzés :) Gyalog indultunk vissza, de persze nem kellett sok, hogy egy bácsi egy három kerekű platós járművel megálljon mellettünk, éppen akkor, amikor Máté kimondta, hogy de szeretne egyszer egy olyanon utazni. Máté hátra, mi pedig elől a bácsi két oldalára, így gurultunk lefelé motor nélkül. A bácsi tapintatosan megkérdezte, hogy: Hingáriye, Firansa? Meglepő módon ő is pont ráhibázott, hát nem hiába, biztos rengeteg magyar járt már a faluban, messziről felismerik az olyat :) Sokat gondolkoztunk azon, hogy vajon ki volt az első, aki elkezdte terjeszteni a pletykát, a focizó gyerekek, a barkácsboltos katona, vagy Ali a sofőr, mindenesetre gyorsan híre terjedt két faluban is, hogy három magyar kószál a vidéken :) Azért nagyon aranyosak, mert mindkét esetben próbálták feltűnés nélkül intézni a dolgot, mert mindig egy másik országot is  felvetettek a magyar mellett, holott pontosan tudták, hogy mi az igazság. A bácsi azonban megütötte a főnyereményt, mert vendégül látott minket, úgyhogy most egy hétig az egész falunak arról fog dicsekedni, hogy ő nem csak látta a magyarokat, de még beszélt is velük. Egyéb iránt arra jutottunk, hogy ő csak azért járt azon az úton, hogy minket felszedjen, mivel nem volt a kocsiján semmi, és nagy valószínűséggel Ali is már azért járt arra, mivel ahogy felvitt minket Siába visszafordult, pedig a között, ahol felvett majd kitett minket, nem volt semmi, tehát nem valószínű, hogy arra volt épp dolga. Visszatérve a bácsira. Beinvitált minket a fogadótermébe, amit nyugodtan nevezhetünk így, mert egy jó nagy szoba volt, amiben nem volt más, csak körben a fal mentén végig ülőhelyek, párnák, ilyesmi, középen pedig a szokásos kis asztalkák. A fal távoli és közeli rokonok képeivel volt tele, és egyéb drúz forradalmi hősökkel. Kaptunk jó sűrű méregerős kardamomos kávét, majd uzsonnának gyümölcsöket, és egész jól el is beszélgettünk. Ez után a kellemes kitérő után pedig szomorúan ballagtunk a suweydai buszhoz, valahogy nagyon nem akaródzott otthagyni azt a helyet, a vidéket, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még arra járni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.