Ez a pillanat is eljött, túl vagyunk az utolsó közös, ösztöndíjas szíriai kirándulásunkon. Pont sikrült úgy beosztanunk nyolc hónap hétvégéjét, hogy egy kivételével (Hassake) az összes korányzóságot bejártuk. És sikerült mindegyikből úgy hazajönnöm, hogy azt mondtam, talán az a kedvenc részem Szíriában (Aleppo kivételével, azt a vidéket kifejezetten nem szeretem). Egy kicsit mindegyik más, de mégis ugyanolyan jó. Nem tudom megsaccolni, hogy hány kilómétert tettünk meg az országon belül, de biztos, hogy egy párszor megtettük a Budapest-Damaszkusz távolságot. És még így is egy csomó minden kimaradt, de ezeket lesz még alkalmam bepótolni, in sha'Allah.

Az utolsó nagyobb, romilag jelentősebb terület, ahol mostanáig nem voltunk, Idlib kormányzóságban Ebla ókori városa, valamint a legszebb bizánci holt városok. Ma'arra-ban szálltunk meg, egy autópálya melletti hatalmas puccos hodályban, kicsit meg is ijedtünk, hogy ki se fogjuk tudni fizetni. Volt ott minden, amire nem számítottunk - padlószőnyeg, kád, gyerekágy, etc. Az ára olyan is volt, az volt a szerencsénk, hogy nagyjából a semmi szélén van, úgyhogy ezért nem volt olyan drága, hogy eladjuk valamelyikünket mosogatni.
A vártnál kevésbé bőséges reggeli után nekivágtunk a városközpontnak, ami viszont a vártnál messzebb volt. Egy szervizbuszt igyekeztünk szerezni, ami elvisz minket bizonyos helyekre, ahova máshogy nem lehet eljutni, majd egyszer csak valami taxi- vagy szervizbusztársaság irodájában kötöttünk ki, ahol hosszas tárgyalás után sikerült egy elfogadható árban kiegyeznünk. A busz már megvolt, aztán felszedtük a sofört, tankoltunk, ilyesmi, nagy nehezen végre a várost is elhagytuk, úgyhogy irány Ebla.
Mari után egy kicsit féltem tőle, hogy ez is hasonlóan "látványos" lesz, de tévedtem, mert ez tényleg gyöngyörűen fennmaradt, hiába, kőből építkezni tartósabb. A táj körülötte elképesztően szép, dimbes, dombos, nagyon zöld, búza és birkamezők, amerre csak a szem ellát.
A következő állomás Jerrada, egy város egy városban. Nincs mit részletezni, megcsodálhattuk a bizánci építészet remekeit, sok ilyet láttunk már, de valamiért nekem mégis ez tetszett a legjobban, ez volt a leghangulatosabb. Mikor végeztünk vele, a sofőr bácsi a kocsi hátuljában főzött nekünk teát, itt még szent a béke. A következő holt város Ruweiha. Ez sokkal nagyobb volt, de kevésbé szép (szerintem). Mint mindig, most is sikerült egyedül elkószálnom a romok között, mígnem elérkeztem egy hatalmas templom romjához, amiben történetesen laknak, úgyhogy csak egy néni vezetésével tudtam a kertek és birkák között bejutni. Kicsit el is beszélgettünk arról, hogy mennyire utálnak ott lakni, mivel nincs se áram, se víz. A szomszédja valószínűleg féltékeny lett a nénire, úgyhogy gyorsan elkezdte mutatni nekem, hogy az út az ő "kertjükön" keresztül megy át, ami igaz is volt, de később kiderült, hogy a néninek más tervei is voltak. Megörülve annak, hogy tudok arabul, természetesen beinvitált egy teára, amit azonban elutasítottam, mivel a többiek valahol már valószínűleg rám vártak. Több se kellett neki, megragadta a karomat, és gyakorlatilag beráncigált a szobába, persze azért annyira én sem ellenkeztem :) Gondoltam egy tea belefér. Nagyon aranyosak voltak, az egész nagy család olyan csodálattal nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna. (Mondanom sem kell, mikor megmondtam, hogy honnan jöttem, kínos csend lett a szobában, és kérdő pillantásokkal néztek egymásra, talán valamelyik családtag tudja, melyik földrészen van az.) Megkínáltak persze némi étellel is, ami különösen nagy örömet okozott, mivel olyan volt, amit már nyolc hónapja nem ettem, és épp a napokban hiányoltam nagyon: házi, birkatejből készült igazi, cukrozott túró. Nagyon finom volt, persze csak módjával ettem, mert elég kevés volt, igaz minden pillanatban amikor épp nem rágtam, nyolcan mondták, hogy egyek még. Mikor kiderült, hogy nincs se gyerekem, se férjem, nagyon felcsillant a lányok szeme, és hirtelen mind a család férfitagjai felé somolyogtak, de szerencsére végül nem próbáltak meg marasztalni :) Szerettem volna lefényképezni őket, de mikor megkérdeztem szabad-e, a férfiak határozottan elutasították, még az asszonyok unszolására sem hagyták. Két tea után egyébként mondták, hogy a barátaim már rég elmentek, úgyhogy ha akarok menjek utánuk, így végezetül sikerült elszabadulnom. Útközben összefutottam a már nagyon türelmetlen, engem kereső sofőrrel, aki jól leszidott, hogy megvárattam (egyébként a többiek elmondták, hogy tíz percet sem vártak rám, úgyhogy nem értik miért reagálta ennyire túl a bácsi). Ezek után nem annyira akart hozzám szólni, kivéve, amikor a következő helyszínen, Serjillában kiszálltunk, és megmondta, hogy nem mehetek külön a többiektől. (Aztért a végén kicsit jóvá tettem, mert én értem vissza elsőnek, és megdicsért, azt mondta okos vagyok, gyorsan tanulok.) Ott már sietnünk kellett, mert azt mondta, hogy csak fél órát kapunk, de igazából nem is kellett több, pedig ott egy piknikező család szerette volna nagyon, hogy csatlakozzam hozzájuk, de nehéz szívvel el kellett utasítanom :)
Így viszonylag hamar visszaértünk Ma'arrába, megnéztük a múzeumot, ami egy karavánszerájban van, és tele van óriási bizánci mozaikokkal, ennyi és ekkora mozaikképet egy helyen még nem láttam. Utána megkerestük a várat, majd elindultunk találni egy Hama-ba tartó buszt. Út közben egy fiatal srác kérte meg, hogy hadd segítsen nekünk, mert szeretne angolul gyakorolni egy kicsit. Persze mi nem szeretjük ezt annyira, mert mi meg inkább arabul szeretnénk gyakorolni, de azért néha nekik is hadd legyen meg az örömük. Végül is tök jól jártunk vele, mert az angoltanulásért cserébe meghívott minket ebédelni a nagyátyja éttermébe, kicsit várost is néztünk a haverja platóskocsijáról, aztán elvittek minket a főútra, mert csak ott lehetett buszt találni hazafelé. Kedves kis város, (itt is) minden helyi srácnak van motorja, azzal járják fel alá az utcákat, mint hétvégi program, és természetesen mind nagyon örülnek, ha külföldit látnak. Kicsit már megint fájó szívvel indultam vissza Damaszkusz felé, különösen azzal a tudattal, hogy sokáig lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom (bár nagyon csábít a jövő heti hama-i tavaszi fesztivál, valószínűleg inkább azt fogom választani a vizsgára való tanulás helyett).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.