Hát elérkezett ennek is az ideje. Fájdalmas búcsút vettünk Tartustól, Marqabtól és a csapattól. És a fájdalmas kifejezés kivételesen nem irónia. Ráadásul csak két napom volt lélekben felkészülni rá, hogy korábban kell elmennünk, hogy hülye papírokat intézzünk a hülye iskola miatt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni az elmenés. Fura visszagondolni, hogy amikor lementünk Tartusba, akkor annyira vágytam vissza ide a damaszkuszi házunkba, most viszont egyáltalán nem volt bennem semmi jó érzés a szoba, a fürdő, a konyha láttán, sőt. Éjszaka, hajnali háromkor érkeztem. Dani hozott fel minket, Esztert vitte ki a reptérre, Zsófi ott maradt vele megvárni a károlis lányokat, hogy idehozza őket. A kocsiban egyébként az életemen kívül kockáztattam egy jó kis tüdőgyulladást, vagy csak egy sima megfázást, felfázást is, mert papucsban voltam, és amőbát is, mert Dani egy rágót nyomott a kezembe, amit előtte jól összefogdosott, de nem utasíthattam vissza. Aranyos gyerek az, néha rám vigyorgott, a kezemet rángatta, hogy támaszkodjak a kényelmes párnán, énekelt néha, ilyenek. Ő is hiányozni fog, de a Pizsis még jobban, az ős mosolya mindig úgy feltöltött. Még az az idióta Karam is hiányozni fog. Hiányzik Abu George kajája is, a reggeli nagyon, de az ebéd is, igaz nem a piros trutyis szakasza, hanem a sült-bárányos tunkolós, fettoushos része. Hiányozni fog a Haragatyja, de még a munkások idióta feje is, akiktől egyébként rosszul voltam. Hiányozni fog az, hogy a földet túrjam, már épp vállalhattam igazi régészetes munkákat, hála annak, hogy benyaltam magam azoknál akik számítanak haha. Az utolsó három nap végig a Móni szelvényében voltam, hol mértünk, hol bontottunk. Kár, hogy nem vagyok ott, amikor befejezi, és kiderül, hogy mi van az alján. Hiányozni fognak a délutánok, amikor a Pizsissel 130-al robogtunk a lerobbant autópályán, a tengerpart mellett, mindig ugyan azt a zenét hallgatva, közben nézni az elsuhanó tájat, a naplementét a tengeren, a mecsetek tornyait, és a vége felé kicsit elszundítani. Jó volt.