Elbuktunk. Pedig nagy terveink voltak a hétvégével kapcsolatban, ugyanis két szabad napot kaptunk az iskolában (forradalom ünnepe és a Próféta szülinapja), ráadásul az itt eltöltendő időnk is egyre szorít. A terv a következő volt: Aleppo, holt városok, Asad-tó, majd végigmenni az Eufrátesz mentén egészen Mari-ig. Egy hét alatt kivitelezhető is lett volna, és ha összejön, akkor ez lett volna talán a legjobb kirándulásunk. Részemről legalábbis már mióta itt vagyok az Eufrátesz völgyre vágyom. De valahogy most semmi sem úgy sikerült, ahogy azt elterveztük.
Pénteken elindultunk Aleppoba, de már ott el lett rontva az egész, hogy egy óráig ültünk a buszállomáson, mert nem gondoskodtunk előre a jegyünkről. Éppen ezért elég későn értünk meg (Kicsit több, mint négy óra az út), így épp csak arra jutott időnk még sötétedés előtt, hogy megnézzük a Citadellát (persze csak kívülről, mivel négykor bezárt) és az Omayyad mecsetet. A piacra is elmentünk, ha már annyira híres, de pechünkre péntek délután az összes üzlet zárva volt. Igaz nekem így jobban is tetszett, mert nem volt rajta tömeg, nem akartak semmit sem eladni nekünk, viszont állati jól néz ki az a kesze-kusza fedett labirintus, nagyon hangulatos úgy sétálni benne, hogy egy árva lélek sincs ott - állítom, hogy jobb így, mint amikor megy a piac. Bár sokat nem láttunk, de be kell vallani annyira sok néznivaló ezeken kívül nincs is Aleppoban, sétáltunk az óvárosban, láttunk egy kicsit az újvárosból, ennyi. A múzeumot sajnáltam, hogy zárva volt, de nem akartunk még egy napot tölteni ott fölöslegesen. A szállásunk egyébként nagyon jó volt, az eddigi talán legjobb szállás, amivel Szíriában találkoztunk, most az egyszer igaza volt a Lonely Planetnek...
Másnap egy nagy holtváros körtúrát terveztünk, de gyakorlatilag alig láttunk többet, mint a mindenki számára kötelező Szent Simeon bazilika. Most már értjük, miért javasolt bérelt autóval körbejárni ezeket a vidékeket. Sajnos azzal is szembesülnünk kellett, hogy itt az északi vidékeken nincs meg az a jól megszokott szír kedvesség és vendégszeretet, az emberek meglehetősen undokok és pénzéhesek. Lehet, hogy túl sok turistát láttak már, vagy csak még mindig él bennük az évezredes aleppo-i kereskedői vér. Az első állomásunkra (Mushabbak) még eljutottunk szervizzel - ez egy bizánci templom egy dombtetőn, meglehetősen jó állapotban. Az ilyenekért nem szokás belépőt kérni, hiszen ott áll a semmi közepén, azonban néhány leleményes beduin úgy gondolta, hogy jól fog mutatni egy ötödik századi bazilika a hátsó udvarban, ráadásul még az arra tévedő ostoba nyugatiakat is jól le lehet húzni. Egy ideig vitatkoztunk a férfivel, aki cselesen a bájos kislányát is magával hozta, hátha megenyhül a szívünk piszkos kis cipőit látva, állította, hogy ő itt a rom-őr, és fizetnünk kell, nem is keveset. Nem hitte el nekünk, hogy diákigazolvánnyal egész Szíriában még a legbrutálisabb műemlékek is max. 10 lírába kerülnek, ő fejenként háromszázról indult. Kértem, hogy akkor legalább adjon jegyeket, ha már hivatalos műemlékvédelmis, azt mondta ott van a házában, menjünk be érte. Inkább nem mentünk, tudtuk, hogy úgysincs jegy. Nem is fizettünk volna, ha nem halljuk a kutyájának fenyegető ugatásait a kerítés mögül, és bizony az volt az egyetlen fegyvere ellenünk. Bár nem fenyegetett vele, de inkább nem kockáztattunk, adtunk neki száz lírát összesen, csak hadd menjünk. A következő állomásunk nem a Szent Simeon lett volna, de a szervizes felajánlotta, hogy elvisz minket (persze nem ingyen...). Így legalább azt láttuk. Pont nyitásra értünk oda, de nem csak mi, hanem legalább négy busznyi turistacsoport is, úgyhogy komolyan kellett akciózni, hogy lehessen olyan fényképet csinálni az oszlopról, amin látszik is. De belátom, tényleg megéri a látvány, gyönyörű és hatalmas. (Csak röviden elmondom, mi is ez: volt az ötödik században egy később Oszlopos Szent Simeonnak nevezett ember, aki gondolt egyet, és kolostorba vonult, hogy a lehető legtisztább életet élhessen, azonban a kolostor vezetőit egy idő után frusztrálni kezdték Simeon furcsa szokásai, kezdte túlzásba vinni az önsanyargatást, úgyhogy elzavarták. Mivel látta, hogy senki sem szereti, kiláncoltatta magát egy sziklafalra, hogy egyedül szenvedhessen, de sajnos oda túl könnyen odafértek az emberek, akik elkezdték bámulni és tisztelni. De Simeon magányra vágyott, így hát fogta magát és egy közeli dombra felállított 18 m magas és 2 m átmérőjű oszlop tetejére költözött kb. 40 évre. Egy idő után azonban elterjedt a híre, és özönleni kezdtek a zarándokok, de ekkor már nem zavarta Őt, mert elég messze voltak tőle, sőt arra is hajlandó volt később, hogy mindenféle jó tanáccsal lássa el a híveket. Ő volt a leghíresebb ember messze a vidéken, mindenki olyan szeretett volna lenni, mint ő, úgyhogy lassan divattá vált az oszlopos remeteség. Az élelmes kereskedők pedig minden közeli falu főterére állítottak egy oszlopot, hátha arra jár egy potenciális szent-jelölt, és majd a zarándok-turizmus fellendíti az üzletet. De Simeon igazi szent lett remetesége miatt, úgyhogy egy hatalmas kereszt alakú bazilikát építettek oszlopa köré, ahova a mai napig eljárulnak a zarándokok.)
Szóval a Simeon bazilika után két közeli holt várost szerettünk volna megnézni, tömegközlekedés híján gyalog vágtunk neki (titkon remélve, hogy valaki majd felajánlja, hogy elvisz minket egy darabon - hiába). Egyszer azonban komoly akadályba ütköztünk, három kigyúrt kuvasz méretű kóbor kutya somfordált az út közepén, ezzel megakadályozva továbbhaladásunkat. Álltunk tétlenül, hogy mi legyen, senki nem akart felvenni minket, de aztán egy furgonos mégiscsak meglátta a bennünk rejlő kereseti lehetőségeket. Igaz nem oda vitt minket, ahova szerettünk volna menni, helyette inkább egy olyan városba, ahol szerinte rengeteg nagyon ép és szép rom van - gyakorlatilag nem volt ott semmi érdemleges, a rokonait leszámítva. Azért láttunk néhány romot, amiben laktak, úgyhogy nem tudtuk megközelíteni, és láttunk sziklába vájt barlangokat (hiába, ez a vidék csak úgy vonzotta a remetéket). A bácsi tarifája minden szakaszra 100 líra, és 100 vissza természetesen, úgyhogy a végén egész komoly összeget zsebelhetett be. Pedig igazán kényelmes volt, hárman ültünk két ülésen, Gyöngyi az ölemben valahogy, és még az úr csodás énekhangjában is részesültünk. Azért egy dolog mégiscsak enyhített fájdalmunkon és némi dühünkön, mégpedig az, hogy behívott minket a házába egy csésze kávéra. Kávét nem kaptunk, helyette igazi arab svédasztalos ebédet - értsd nagy fém tálra kipakolt hummusz, tojás, házi készítésű birkatejből csinált leben, zöldségek, olivaolaj és bogyók, lepénykenyér, mindez a nagyszobában a földön elfogyasztva egy igen népes muszlim arab családdal. Volt legalább hat gyerekük, és 10 percenként jött egy-egy rokon, általában a férj testvérei. Megbeszéltük, hogy Magyarország valahol Törökország mellett van, és a bácsi minden új vendégnek részletesen elmesélte, hogy merre vitt minket. Igazán hangulatos és bőséges lakoma volt, kedves család. A végén még ajándékot is kaptunk - egy-egy sálat és egy nagy csokor jácintot. Összességében egész jól alakult a dolog. Viszont mivel nem sok mindent láttunk, és még viszonylag korán visszaérkeztünk Aleppoba, gondoltunk egyet, hogy elmegyünk egy új-hettita erődöt megnézni. De kicsit messzebb volt, mint hittük, így a kelleténél tovább tartott az út, ráadásul még sétálni is kellett egy csomót onnan, ahol letett minket a busz. Amivel nem is lett volna gond, neki is vágtunk azzal a tudattal, hogy mire visszafordulunk már valószínűleg sötét lesz, de itt is utunkat szegte néhány vérmes dög, és azt már megtanultuk, hogy Szíriában kevés kutya van, azok viszont nagyok és mérgesek. Így visszafordultunk anélkül, hogy láttuk volna azt, amiért közel 80 km-t utaztunk. A csalódások és az utazgatás nehézségei miatt abban maradtunk, hogy másnap már nem időzünk itt többet, nekivágunk az Eufrátesznek. De reggel az fogadott minket, amire nem számítottunk.
Először azt hittük aleppo-i szmog, ezért is indultunk el. Igaz szmognak nagyon brutális lett volna, ugyanis olyan sűrű volt, hogy az utca végét, vagy a magasabb épületeket gyakorlatilag nem lehetett látni. Mindent ellepett ez a sűrű valami. Amilyen gyorsan csak lehet, igyekeztünk elhagyni a várost, és nagy reményekkel vártuk a tiszta vízparti friss levegőt. De ahogy haladt előre a busz, a levegő csak nem tisztult, és egészen 100 km-ig még élt bennünk a remény, hogy elmúlik, de nem. Ez nem szmog volt, hanem homok. Egész Aleppo és Raqqa tartományt, valamint az egész sivatagot ez a sűrű homok borította be. Homokviharnak nem mondanám, mert totális szélcsend volt, igazából ezért sem értem, hogy hogy került fel a homok a földről a levegőbe, de kétség kívül ott volt. Ennél kellemetleneb dolgot el se lehet képzelni, már ami az időjárást illeti. Semmit se vártam jobban, mint látni a felduzzasztott Asad-tó kristálytiszta kék vizén csillogó napot a tó közepére benyúló Ja'bar vár tetejéről.  Ehelyett olyan volt, mintha a világ végén lennénk. Csak a nagy semmi látszódott, amiről tudtuk, hogy valószínűleg a tó. Szinte fájt a szemnek a semmit nézni. A tó partja azért látszott, ha közel voltunk hozzá, tényleg nagyon tiszta, és nagyon kék, és minden bizonnyal a kilátás is olyan gyönyörű a várról, mint ahogy azt elképzeltem. Az egész környéknek olyan hangulata volt, mintha egy szellemvárosban járnánk. A gátat őrző két fegyveres őr magánya, a szocialista emlékeket idéző hatalmas mozaikképek, melyek büszkén hirdetik a falusi lakosság és a mérnökök boldog összefogását, mely létrehozta a gazdaságot fellendítő duzzasztógátat és vízerőművet, a gigantukus gát, melynek a homoktól nem látszik se a vége, sem az eleje, a sivatagban fel-fel tűnő házak, és a forradalomról elnevezett város üres utcái, mindez sárgás-fehér félhomályban.
A tótól Raqqáig vezető szervizen megtörve ülve fájdalmas szívvel, de ki kellett mondanunk, hogy az utazásnak lőttek, itt az ideje megadnunk magunkat, és visszatérni Damaszkuszba. A totális szélcsend miatt megtippelni sem tudtuk, hogy meddig fog tartani a homok uralma, így viszont csak egy nagyon kellemetlen pénzpocsékolás lett volna bárhol ottmaradni és bármit megnézni. Raqqában felszálltunk az első damaszkuszi buszra, és szembenéztünk a sivatagot átszelő közel öt órás útnak. Csalódottan érkeztünk, mégis sosem örültem ennyire Damaszkusznak, és a buszról leszállva mély lélegzetet szívtam a friss és tiszta levegőből, ami valószínűleg ugyan olyan szmogos volt, mint általában, mégis olyan érzés volt, mintha a svájci hegyekben lennénk. Visszaszívok minden rosszat, amit eddig Damaszkuszról mondtam, sosem éreztem még ennyire otthonomnak ezt a várost, mint most, jó újra itthon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.