Családlátogatás 2.
2009.04.05. 17:52
Ismét hétvége, és mindenki nagy megdöbbenésére ragyogó napsütés és meleg. Persze nem hittük, hogy komoly, ezért pénteken nem is mentünk sehova, de aztán nem bírtuk ki tovább. Gyöngyi passzív volt, nem akarta elhagyni Damaszkuszt, mi viszont Mátéval igen, úgyhogy egy közeli római bazilikát lőttünk be. Igaz én mondtam, hogy valószínűleg nem fogjuk látni, mivel túl közel van a határhoz, úgyhogy biztosan katonai terület, de Máté nem hitt nekem. És már megint nekem lett igazam. Tényleg nem lehetett a romokat megnézni, viszont egy bácsi körbevitt minket a furgonjával a környéken, mert meglepően gyönyörű volt ott a természet. Dimbes-dombos, mint a Dunántúl (csak fák nélkül) - vörös föld, zöld fű, sok apró sárga, lila és piros virág, a háttérben havas hegyek, mindez csönddel és jó levegővel társítva. A bácsi még vitt volna minket akármerre, de gondoltuk, hogy az túl sokba fájna nekünk, úgyhogy megkértük, hogy vigyen vissza Qatanába. Előtte azért meghívott minket a házába egy teára, ott lakott egy közeli, ezer fős kis faluban. Persze nem utasítottuk vissza. Aranyos kis falu volt, a háza kertjében olajfák álltak, a terasza fölé pedig a libanoni havas hegyek magasodtak. Volt ott egy rakás nő és gyerek, egy ideig még kicsit össze voltam zavarodva, hogy ki kinek a gyereke, testvére, felesége, unokája, aztán összeállt a kép. Az egyik unoka, egy két éves kislány, aki már tud angolul számolni, nagyon a bizalmába fogadott, odaállt mellém, megfogta a kezem és csak úgy ott állt tíz percig. Aranyos volt. Mikor már kezdett túl erős lenni a nap bevonultunk a fogadószobába. A bácsi fia (a két pici gyerek apja) kiselőadást tartott róla, hogy az ilyen arab berendezésű nappalik mennyivel jobbak, mint a nyugati kanapés megoldás - mutatott is néhány pozitúrát, hogy hogy lehet elheverni a földön és a matracokon. Majd amikor hozzátette, hogy ők minimum három órát eltöltenek ott egyszerre, ellenben a franciákkal, akik tíz perc után tovább állnak, már sejtettük, hogy nem fogunk elindulni egyhamar. De nem is volt baj, mert egyrész tényleg irtó kényelmesek azok a heverők, másrészt tök jót beszélgettünk. Nagyon szimpatikus volt az összes családtag, és értelmesek is. Aztán persze ha már ott voltunk, akkor ebédre is marasztaltak minket. A szokásos földön ülős kenyérrel tunkolós ebéd volt, viszont nem a szokásos menü - nem volt hummusz, tojás és leben, volt helyette padlizsán, valami zöld, hal, párizsi, szőlő és füge, és még sorolhatnám. Isteni finom volt, degeszre ettük magunkat. Nem hiába, az arab vendégszeretet nem csak szóbeszéd... Miután emésztettünk kicsit, és lefényképeztették velem az összes családtagot (szerencsére a hét gyerekből csak kettő volt ott, meg két unoka és egy vej) és a szobát minden szögből, sajnos el kellett indulnunk, pedig már kezdtem épp nagyon otthon érezni magam. A sok kudarcba fulladt utazás után most visszatért belém az élet, és feléledt a szírek és Szíria iránti imádatom. Ami eddig se múlt el, csak pihent kicsit. Hiába, úgy látszik Szíria melegben és napsütésben az igazi. A kirándulásnak egyébként ezzel még nem volt vége, mert délután, immár hármasban, megmásztuk a Damaszkusz fölé tornyosuló hegyet. Gyalog mentünk, egyrészt mert a taxi fel marha drága, másrészt amúgy is így terveztük. Nem volt vészes, nem magasabb, mint a Gellért-hegy, de sajnos csak a forgalmas aszfaltúton lehet feljutni, így a levegő nem a legjobb, és a betonon sétálás sem az igazi. Arról nem is beszélve, hogy persze nagyon népszerűek voltunk, mert nem sok ilyen idiótát látnak a szírek, akik gyalog mennek a hegyre. Főleg a hegyoldalban állomásozó, bokrokban meghúzódó katonák örültek nekünk, végig a nyomunkban voltak, aztán egyszer vették is a bátorságot, és bemutatkoztak, mert szerettek volna megismerkedni velünk. Az ismeretségünk nem nyúlt túl egy kézfogáson... Na és a kilátás föntről... úgy kell elképzelni tényleg, mintha az ember felmenne otthon a Citadellába, és lenéz a városra. Itt ugyan nincs Duna, és a város is kisebb, de hasonlóan fantasztikus élmény. Egyszer voltam már fent, de akkor éjszaka - egészen más. Az volt a legjobb, hogy most már mivel elég jól ismerjük a várost, szinte mindent be tudtunk lőni, láttuk a már jól ismert helyeket, épületeket, utcákat. Ha egyszerűbb lenne a feljutás, akkor biztos legalább minden héten felmennék, annyira szép a kilátás. Már csak abból szempontből is olyan volt lenézni Damaszkuszra, mint Budapestre, hogy most már ez is az otthonom. Lehet, hogy néha szidom, és lehet, hogy nem ez a legjobb hely Szíriában, de érzem, hogy borzasztóan fog hiányozni. Bárcsak lehetne az ember egyszerre több helyen is egy időben. Mennyivel egyszerűbb és vidámabb lenne az élet...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
hinnnye 2009.04.05. 17:55:51
Vannak képek a családról, virágokról, kilátásról...
Tényleg zavaró a szemnek, hogy fekete alapon fehér az írás?
utahu 2009.04.06. 10:27:35
hééé kenyér hanyadikán mész ki újra, ha esetleg másuj 24 környékén csinálnék kertben evős egy estét itt alvós 3. évfolyamos találkozót, eljönnél??