Szóval a hétvégét már megint Tartusban töltöttem, most már másodszor mentem vissza, azok után, hogy eddig mindig azt hittem, többet idén nem fogok tudni.
Ehhez képest megint ott voltam, megint segíthettem, és még mindig nagyon nagyon jó ott lenni. Hajnali négykor indultunk, úgyhogy nyolcra értünk Tartusba (Dani, a sofőr közben aludt egy kicsit), és egyből mentünk is fel a várba, épp csak átöltözünk. Aztán két nap munka, szombat este már jöttünk is vissza. Ami vicces volt, mert két Annának lett véve buszjegy, ami elég komoly fennakadást okozott már a jegyvásárlásnál is (amit azért nem értek, mert minden második szírt Ahmednek hívják, az bezzeg senkit nem zavar). De a legjobb az volt, hogy a másik Anna nem jött mégsem, ami miatt ugyan szóltam a sofőrnek, mégis, indulás előtt kinyílt mellettem a hátsó ajtó, és két katona intett be, hogy azonnal szálljak le a buszról. Egy ideig még haboztam, gondoltam biztos nem nekem szóltak (bár nem ült mellettem senki, úgyhogy esély sem volt arra, hogy tévedek), de aztán csak beadtam a derekam és leszálltam. Ott álltam egyedül két katona előtt, akik, miközben nagyon szúrósan néztek rám, jól átnézték az útlevelem, és kifaggattak, hogy honnan jöttem és miért nincs ott az Anna. Én pedig úgy álltam ott, mint egy bűnöző, akit rajta kapatak a gyilkosságon. Nagyon megijedtem, pedig nem volt rá okom, de azért nem minden nap faggatja ki az embert két katona, miközben egy busznyi ember már negyed órája azt várja, hogy elinduljanak. De szerencsére hamar rájöttek, hogy nincs okuk zaklatni engem, és hagytak visszaszállni.
Másnap. Elkezdődött az iskola, számomra is. Beülhettem első órámra. És megijedtem. A tanárnő szünet nélkül csak mondta, és mondta, igaz nagyon szép fuszhában, de én csak néztem. Aztán eltelt negyed óra, és már értettem nagyjából, hogy miről beszél, a következő órán pedig már mondhatom a lényeget teljesen értettem. Kicsit megijedtem, hogy lehet, hogy túl magas lesz ez a négyes szint, de valójában nyelvtanilag ez sem egy nagy durranás,de az legalább jó, hogy amit már tudok, azt arabul is megtanulom. Egyedül az a gond, hogy beszélni még nem tudok. De ez idővel kiküszöbölhető. Ma pedig már kifejezetten élveztem az órát, tök jó érzés, hogy valaki másfél órán keresztül arabul beszél hozzám, és értem miről. Jó lesz ez. Viszont igazuk volt a régieknek, a török osztálytársak tényleg idegesítőek, és sajnos nálunk van elég. A padtársam amcsi, van egy finn fiú is az osztályban, a többi pedig többnyire távol keleti vagy török. De az iskola tele van németekkel, olaszokkal, amerikaiakkal, és jóban vagyunk csehekkel, meg lengyelekkel is, meg tényleg van szinte mindenféle nemzetből valaki. Nagyon sok a vágottszemű, de ők nem igazán vegyülnek a többiekkel, klikkesednek. Azért ez tetszik, hogy egy csomó féle emberrel találkozom. 
Tegnap délután pedig végre megtettem azt, amit már egy hónapja meg kellett volna tennem - elmentem az Omayyad mecsetbe. Mindig kacsintgattam vele, mikor elmentem mellette, és beláttam az ajtókon. És most végre be is mentem, egy csodálatos jedi ruhában. És igen, most már biztosan állíthatom, hogy ugyan úgy néz ki, mint a képeken. Vagyis nem, mert a képeken nem látszik, hogy mennyire nagy, és mennyire gyönyörű, és nem hallani a gyerekek padlóköveken csattogó lábait, a mozaikok sem csillognak úgy, mint élőben. Hát, nincsenek rá szavak. Azok a római oszlopok, korintoszi oszlopfők, azok a hatalmas kövek, amiből fel van építve az egész, a bizánci mozaikok...
Ma elhatároztam, hogy berendezem végre a konyhámat, most már talán kicsit nyugodtabbak lesznek a napjaim, és nem csak falafelt vagy shaormát fogok enni minden nap, úgyhogy gondoltam megkeresem a fazékpiacot. Múltkor rossz irányban keresgéltem, és csak a pokróc meg a parókapiacot találtam meg, de volt egy olyan érzésem, hogy a fazékpiac valahol a kulcsmásoló- és a slagpiac között lesz. És valóban, így is lett. Választék volt bőven, és vásárolni is sikerült, tök jó dolgokat. Úgyhogy már minden adott ahhoz, hogy főzzek, mentem is haza egy csomó cuccal, de "sajnos" nem volt alkalmam rizst főzni, mert itthon épp nagy közös evészet volt készülőben, rengeteg kajával, amire én is hivatalos voltam természetesen. A hús sütés úgy látszik itt is a pasik dolga, a tetőn sütötték a csirkeszárnyakat,  ami annyira, de annyira finom volt, hogy ihajj. Rendkívűl jól fűszerezik itt az ételeket, és nem is értem, hogy miért nem ismert otthon a szír konyha. Na majd én. És ami külön jó az egészben, hogy a shaormákat leszámítva ezer éve nem ettem húst, és most annyi csirkeszárnyat megettem (több hús volt rajta, mint szokott), hogy magam is meglepődtem. Örülök, hogy olyan helyre kerültem, ahol nem elég, hogy etetnek néha finom arab kajákkal, de még lehetőségem is lesz megtanulni, hogy hogy kell ezeket elkészíteni. Úgyhogy lesz otthon ne mulass, és sok arab kaja főzés hihi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.