Már három napja feljöttünk Tartusba, első sorban azért, hogy kirándulgassunk a környéken és ne Damaszkuszban punnyadjunk amíg el nem kezdődik a munka. Ehhez képest három napja heverünk a szállodában. De sajnos nem lustaságból, igazság szerint már megőrülünk attól, hogy nem mozdulunk ki, csak netezni és enni. Sorra betegszünk meg – ki hány, ki mást (én szerencsére az utóbbi kategóriát erősítem). Úgyhogy eléggé helyhez kötöttek lettünk. Lassan már a többiek is itt vannak, úgyhogy az a szent cél most, hogy meggyógyuljon mindenki, mire ideérnek. És majd úgy teszünk, mintha mi sem történt volna J

Elhatároztuk, hogy mire ideérnek a többiek, végigjárunk egy pár éttermet, hogy leteszteljük mi a jó. Hát, az nem elég, hogy valamitől megbetegedtünk, de mindenhol ahol eddig voltunk, enyhén diszkrimináltak minket, négy külföldi lányt. Volt, ahol ki sem szolgáltak minket, és miután több mint egy órát vártunk, hogy kihozzák a kaját, elmentünk. Máshol szintén elég lassan mentek a dolgok, igyekeznek a pincérek átnézni fölöttünk, mintha ott sem lennénk. Pedig mi is ugyanannyit fizetünk mint a sok hülye pasi, aki csak lemegy pipázgatni, sőt, tőlünk még akár több baksist is remélhetnének, de hát ilyen kiszolgálás mellett várhatják. És ezt már nem lehet a Ramadánra fogni, mert látszik, hogy arra megy ki a dolog, hogy nincs velünk egy férfi sem. Ha lenne legalább egy, körbeugrálnának minket is. úgyhogy már nagyon várjuk a pasikat, és azt, hogy majd a 15 fős társasággal szépen elmegyünk a bizonyos éttermek mellett, és bánhatják majd, hogy menny kuncsaftot vesztettek. Minden kellemetlenség ellenére egyébként tök jól érezzük magunkat… csak jó lenne már enni egy jót.