Na, most már tényleg egy nagyon hosszú elmaradást kéne pótolnom, de mivel mindenki azzal jön, hogy „tök jó, hogy írsz blogot, majd egyszer elolvasom, de igazán összefoglalhatnád három sorban, inkább mondd el mi van veled”, ezért ígérem, hogy most rövid leszek.

Ott hagytam abba azt hiszem, hogy milyen durva szmog van (erről jut eszembe, hogy a minap olvastam, hogy Pesten szmogriadó volt… pedig biztos látszott a Nap), és de jó lenne egy kis eső. Épp csak ki kellett ezt mondanom, az eső megjött. Igazi jó kis villámlós dörgős. Mondhatom, ez jobban felkeltette a damaszkusziak érdeklődését, mint a gazdasági világválság, két napig másról sem lehetett hallani az utcán. Az már más kérdés, hogy az esővel egy hosszan tartó hideg időszak jött, aminek azért annyira mégsem örültünk, de most már megint kicsit nyár van, még az erkélyemen burjánzó növény is újra kivirágzott.

Az iskola egyébként megy, bár meglehetősen unalmassá kezd válni, mert eddig jó volt, hogy nem értettem, hogy mit beszél a tanárnő, úgyhogy legalább azzal jól elvoltam, hogy erőlködjek, hogy megértsem, és nem zavart, hogy olyan nyelvtant veszünk órákon keresztül, amit már első év első félévében megtanultam. Most már viszont erőlködnöm sem kell, a nyelvtan pedig mintha egyre gagyibb színvonalú lenne, úgyhogy nem mondhatnám, hogy halálra tanulom magam.

Az unalmas hétköznapok után a még unalmasabb hétvégéket elkerülve Gyöngyivel és Mátéval szorgalmasan járunk kirándulni, bár most kezdünk bajban lenni, mert lassan kifogyunk a Damaszkuszból egy nap alatt elérhető és bejárható helyekből. Az egyik hétvégén Homsz és Krak volt terítéken. Hajnalok hajnalán elindultunk a messzeségbe, délre meg is érkeztünk Homszba. A buszállomáson már kaptuk a jobbnál jobb ajánlatokat Qal’at Hosnhoz, végül az elsőnél maradtunk, mert ő nem üzletember, hanem az államnak dolgozik, és sokkal olcsóbb mindenkinél, csak 2100 lírát kérne el, két óra várakozással együtt, de mivel ő nem üzletember, ezért csak meg kellett hallgatnunk másnak az ajánlatát, és a 2100-ból se perc alatt 1200 lett. Ez pedig kivételesen tényleg egész jó ár, bár persze így is jócskán átvert, hisz különben nem érte volna meg neki. Na, szóval elindultunk Homsból, gyönyörű napsütéses időben, a sok hideg után kiváló kirándulóidő végre. Amint beléptünk a várba, hirtelen a semmiből fekete felhők tömege lepte el a várhegyet, dörgött, villámlott, minden ami kell, igaz az eső csak csepergett. De nekem tetszett, szeretem az ilyen időt, és ez még jól is állt a várnak. Az még jobban, hogy az elmúlt hetek esőzései miatt még zöldebb és frissebb volt minden, mint múltkor, amikor itt jártam – érezni a természet illatát, látni a zöldet, éppen csak nem haraptam bele, annyira kívánatos volt. A vár pedig még mindig szép, fantasztikus, hatalmas, elképesztő, csodálatos, stb. Vissza Homsba, de akkor még nem tudjuk, hogy csak délután hatra fogunk jegyet kapni vissza Damaszkuszba, úgyhogy a vártnál sietősebbre sikerült a homsi városnézés, gyakorlatilag egy mecseten, a szúkon, és az óváros szélén kívül nem láttunk semmit, bár állítólag nincs is mit. A buszra annak ellenére, hogy volt jegyünk, éppen csak felfértünk, bár gyanús is volt, hogy ez a társaság nem írja fel sehova sem, hogy melyik buszra hány jegyet adtak el, de egy Shamot kiáltozó fazon egyik percről a másikra felnyomott minket egy buszra, amin pont volt még három hely, igaz nem egymás mellett, de a buszvezető ezt is megoldotta, szépen felállított két embert, hogy üljenek máshova. Úgyhogy nem panaszkodhatunk, teljesen simán hazajutottunk, Homs-t pedig majd megnézzük máskor alaposabban is. J

Lett szomszédom, sajnos. Eddig vártam, de most már pont kezdtem annyira kényelmesen érezni magam így egyedül, hogy enyém a wc, a konyha, a fürdő, és már a családdal is tényleg úgy voltam, mintha a gyerekük lennék. És most jött egy belga srác, aki mindent elrontott. Az első napok nagyon nehezek voltak, de most már kezdek megbékélni vele. Igaz még sosem volt alkalmam beszélgetni vele, gyakorlatilag a „hello, hát te meg ki vagy” szinten maradtunk. Viszont most miatta már nem vagyok a család gyereke, úgyhogy már etetni sem etetnek, csak nagyon ritkán, és nagyon keveset kapok. De nem baj, örülhetek, hogy eddig ilyen jó dolgom volt, azért még mindig szeretek itt lakni. Közben eltelt még egy hét, azaz újabb kirándulás, a cél ezúttal Mharde, Apamea és Sheizar. Mhardéban egy magyar lány rokonait látogattuk meg, nagyon aranyosak voltak velünk, és jól éreztük magunkat náluk. Onnan mentünk megnézni Apameát, ami elképesztő hely szintén, kár is ragozni. Ahhoz képest, hogy november hetedike volt, annyira melegünk volt, és úgy kiszívta a nap az erőnket, mintha csak augusztus lett volna. El is képzeltem milyen lehet végigsétálni azon a két kilométeres főutcán mondjuk júliusban. A sheizar-i vár viszont nagy csalódást okozott, na nem azért, mert nem volt gyönyörű, mert az volt, hanem azért, mert zárva volt, úgyhogy csak kívülről tudtuk megnézni. Pedig nagyon ráizgultam már, úgyhogy szomorú lettem kicsit. Meg amiatt is, hogy végre láttam az Orontészt, amit mindig valami nagy folyónak képzeltem, de nem az. Nem mondom, például a vár alatt a völgyében egész pofásan néz ki, és el tudom képzelni, hogy télen sok víz (több víz) van benne, de most nem volt egy Duna. Ennek ellenére egy élmény volt végre látni, miután már annyit hallottam róla.

Hát, szóval ezek voltak a legizgalmasabb történések, most épp „izgulunk”, mert jövő héten évközi vizsgáink lesznek. Remélem azért volt, aki eljutott ennek a borzasztó hosszú bejegyzésnek a végére.