Újra péntek, úgyhogy megint belőttünk egy kirándulást, de gondoltuk ezúttal ne valami romot nézzünk meg, hanem menjünk kirándulni, valami tájnézős helyre, ahol lehet sétálni, friss levegőt szívni, ilyesmi. Az idő engedte is, szép őszi napsütéses napunk volt. Damaszkusz környékén egy erre alkalmas hely van, melyről az okos könyvek azt írják, hogy a damaszkusziak ide járnak piknikezni péntekenként, gyönyörű a táj, a folyóvölgy, természet. Zabadani és a Barada-forrás.

Zabadaniig mentünk, bár tudtuk, hogy az viszonylag odébb van a völgytől, de gondoltuk biztos az is szép, meg az legalább a hegyen van. Hát, épp csak annyi időt töltöttünk ott, hogy elindultunk egyenesen lefelé a völgybe. Egyébként nincs vele semmi gond, nekem egy síparadicsom jutott róla egyébként eszembe, de hát nincs ott semmi érdekes az az igazság (legalábbis mi nem tudtunk róla). Aztán egy közel 7 km-es séta vette kezdetét, természetesen mind az autóút szélén, míg végre elértünk az áhított Barada forrásig. Már kezdtük azt hinni, hogy nem találjuk meg, de aztán meglett. Szépen kiépítették, el van kerítve, van körülötte kis fenyőerdő, viszonylag újonnan épített sétáló utak. És akkor ott van a felduzzasztott folyó… helye. Egy csepp víz sem volt benne, még a tegnapelőtti esőből sem maradt benne egy kis pocsolya sem. Egyedül a mederben korhadozó csónakok utaltak arra, hogy valaha tényleg víz volt ott. Az egész látvány kicsit hasonlított azokhoz a képekhez, amiket a mai Csernobilról lehet látni. A várt millió kirándulóból sem láttunk sokat, talán két családnyit, meg volt ott néhány helyi suhanc lovakkal, a széles folyómeder csak úgy zengett a patáik vízhangjától. (Egyéként elgondolkodtam, hogy ha a Barada forrásánál nincs egy csepp víz sem, akkor ami kevés mégiscsak csörgedezik a medrében itt Damaszkuszban, az vajon honnan eredhet… ) Najó, be kell vallani nem volt szép, viszont annál érdekesebb volt, mert ugye nem csak a szépet érdemes megnézni. Kevesebb ember lennék, ha ezt nem láttam volna. Ez után gondoltuk nekivágunk a következő forrásnak, de az 15 km-re volt, és a semmi közepén voltunk, úgyhogy csak a séta maradt, de végül is azért jöttünk, hogy sétáljunk. És akkor megállt mellettünk egy autó. Egy platós autó. Megkérdezte, elvigyen-e minket a Zarzar tóig, mert ő úgyis arra megy. És hát ott volt a csábítás, egyrészről, hogy ne sétáljunk már 15 km-t aszfalton, másrészt a plató. Mióta itt vagyok arra vágyom, hogy utazzak egy ilyen autó hátulján (mert itt sokan közlekednek így), és most végre előttem volt a lehetőség. Ráadásul a kilátás se volt semmi, mert azt azért meg kell hagyni, hogy a völgy úgy önmagában nagyon szép, a hegyek körülötte, a sok a lombhullató fa, amik most gyönyörű őszi színekben pompáztak, etc. Szóval egy platós autón repesztettünk végig a tóig, és a srác nem is kért el semmi pénzt érte. Na igen, a tó. Nem egy Balaton, de még csak nem is Naplás-tó. De tó, Szíriában, Damaszkusz környékén, ami dicséretes. Ezt ki is használják a népek, mert itt viszont tényleg sok volt a kiránduló, rengetegen jöttek ki kocsival, grillsütővel, vízipipával, gyerekekkel, és piknikeztek. Az egésznek valami elképesztően furcsa hangulata volt. Tulajdonképpen mindkét hely, ahol jártunk, olyan volt, mintha valami mesevilágban, egy furcsa könyvben jártunk volna, mintha egy idióta álom lenne. Nagyon tetszett, örültem, hogy láttam ezeket is, komolyan. Kár lett volna kihagyni. A hazafelé út egyébként már problémásabbnak indult, mert gyakorlatilag a semmi közepén voltunk, ahol csak egy autópálya volt, semmi más (szerencsénkre pont Damaszkuszba vezetett, minő véletlen), úgyhogy megtettük, amit egyébként otthon lehetetlen lenne, és felmentünk az autópályára, gondoltuk hátha tudunk ott fogni egy szervizbuszt. Azt nem sikerült, viszont egy srác megsajnált minket, mikor látta, hogy ázottan és korgó gyomorral didergünk az autópálya szélén, és elvitt minket Dumába, Damaszkusz egy külvárosába. Mondjuk amikor furcsa módon észak-kelet felől közelítette meg Damaszkuszt, és a Baghdad felé vezető autópályán repesztettünk, miközben azt tanítgatta nekem, hogy iraki amiyában hogy mondják azt, hogy „nincs semmi”, elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon most elvisz-e minket Irakba, vagy sem, de végül csak Dumába ment, amit tényleg logikusabb volt így megközelíteni, mint keresztül a városon. Ráadásul az út is szép volt. Rendkívül rendes gyerek volt, ő sem kért el pénzt, sőt, még kérdezgette is, hogy van-e pénzünk a szervizbuszra, ami bevisz a belvárosba, mert ha nem lenne, akkor ő ad. Úgyhogy elmondhatjuk, a kirándulás remekül sikerült, jobban, mint azt reméltük. Láttunk érdekes dolgokat, utaztunk platóskocsin, találkoztunk rendes emberekkel, mi kell még. Ha hét közben néha el is felejtem a suliban, azért hétvégenként mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy mennyire imádom Szíriát.