Irány a tenger
2008.12.01. 19:41
Szóval elmentünk az osztállyal a Panorámába (ez egy nagy emlékmű az 1973-as októberi háború emlékére, olyasmi, mint a feszti körkép, csak más). Úgy volt, hogy fél kilenckor találkozunk a suli előtt, de jó arabosan olyan tíz körül a busz is megérkezett. A busz, amire jó indulattal is csak húsz ember fér, és most két osztályt sűrítettek bele. De végül is megoldottuk, mindenki felfért, úgy ahogy. Aztán amikor megérkeztünk, még egy jó órát töltöttünk a büfében ücsörgéssel is, úgyhogy villám gyorsan bejutottunk az épületbe ? Az viszont egész érdekes volt, igaz, hogy az idegenvezető annyira halk volt, hogy semmit sem hallottam abból, amit mond, de a konkrét Panoráma része, az a nagy körkép nagyon tetszett, eszméletlen jól meg van festve, le a kalappal.
A tarbiyyába is mentünk, persze Khaled mester azt mondta, hogy jöjjünk vissza hétfőn, mert a magyarok pénze akkor lesz meg. Meg is nyugodtunk, hogy úgy látszik számon tartja a dolgot, tudta, hogy négy magyar van, egyből mondta mikor lesz pénz, úgyhogy kicsit idegesek voltunk, de egye fene, jövő héten meglesz a lóvé. Természetesen nem lett meg, mert ma valóban elmentünk újra, a megbeszélt napon, és minő meglepetés, Khaled épp nem tartózkodott az épületben, és egyik munkatársa sem tudott róla semmit, azt mondták az előbb még ott volt. Valószínűleg reggel belenézett a naptárába, látta, hogy ma pénzosztás van, úgyhogy gyorsan kivett egy extra hosszú ebédszünetet, hátha nem fut össze velünk. Hát sikerült neki. Nem baj, holnap újra elmegyünk, azért, hogy megmondhassa, hogy tegnap lett volna pénz, most majd jöjjünk a jövő hónapban. Nem baj, nem adjuk fel, nem adjuk meg neki ezt az örömöt.
Na most jön a beszámoló nehezebbik fele, a hétvége. Most Latakiát és környékét céloztuk meg végre. Már mióta eljöttünk Tartusból arra várok, hogy mikor mehetek vissza a tengerparti vidékre. Sűrű növényzet, friss levegő, egész más vidék. Csütörtök délután indultunk, egy röpke négy órás buszozás után ott is voltunk. Térképünk természetesen nem volt, úgyhogy abban maradtunk, hogy taxit fogunk a hotelig, aki nem csak hogy átvert minket (még úgy is, hogy egy százast le tudtunk alkudni), de még csak nem is abba a hotelbe vitt minket, amit kértem, mert azt mondta ez a jobb. Haha, na persze, gondolom a haverja volt a hotelos, aztán kap valami részesedést. Nem baj, gondoltuk, végül is a Lonely Planet eléggé dicséri a helyet, biztos nem lesz rossz. Tulajdonképpen a hely maga olyan volt, mint egy drogtanya, csak drogosok nélkül, egy rendkívül idegesítő portásgyerekkel, aki minden szó között cöncögött egyet, és szívta a fogát, és egy olyan lépcsőházzal, ami majd a jövendőbeli horrorfilmem egyik helyszíne lesz (a Margit-híd HÉV megálló mellett). Nem mondom, hogy túl igényes lennék, tényleg nem erről van szó, de ez a szálló egyszerűen tré volt. A „közös helységben” és a konyhában mintha már egy évtizede egy lélek sem járt volna, a szobához tartozó „fürdőben” nem volt lámpa, de még meleg víz sem, és mindezt merő koszban kell elképzelni. Najó, azért annyira szörnyű nem volt, az ágyneműk például tisztának tűntek, az ágy pedig kifejezetten kényelmes volt. Végül is a szoba maga nem volt olyan gáz. Csak a körítés. És ha tisztességes árat kértek volna el érte, akkor azzal sem lett volna baj, egy-két napot kibír az ember ott. De másnap egy másik hotelben sokkal jobb, szebb, tisztább szobát kaptunk, meleg vízzel és lámpával, és normális környezettel, a főtéren, sokkal olcsóbban. Úgyhogy nem volt kérdés, azonnal mentünk a cuccainkért, és átköltöztünk.
Első nap Ugaritba igyekeztünk eljutni. Viszonylag korán indultunk, hogy hamar odaérjünk, mert most már hamar sötétedik, és gondoltuk másra is legyen idő aznap. De az utunk egy közel másfél órás latakiai mászkálással kezdődött, mert próbáltuk megtalálni az Ugaritba vivő szervizbuszokat, azonban ahány embert kérdeztünk, annyi felé irányítottak el minket. A főtértől kezdtük a keresést, aminek közvetlenül a bal oldalán, egy utcával beljebb ott a buszállomás, ehhez képest mindenki csak a tér jobb oldalára akart elküldeni minket. Néha eljutottunk az Ugarit térre, de egyéként a „buszmegálló” és a „tér” szó egyáltalán nem hasonlít az arabban sem, úgyhogy ölni tudtam volna, amikor rájöttünk, hogy konkrétan az Ugarit térre irányítottak el minket. Aztán a tengerpartra, aztán vissza, mindenhol voltunk, a város a tértől jobb oldalra eső egész részét bejártuk, kétszer. Aztán arra jutottunk, hogy minden sarkon megkérdezünk egy rendőrt, hogy merre kell menni, mert addigra legalább már az állomás nevét sikerült kiszednünk valakiből, és így, ezzel a módszerrel, lassan, de biztosan, lépésről lépésre megtaláltuk. Onnan már csak tíz perc volt Ugarit. És nem a tér. A kezdeti nehézségektől eltekintve Ugarit irtó jó hely, engem pusztán az oda felé vezető úton elterülő végtelen narancsföldek teljesen elkápráztattak. Az ugariti palota romjai közt sétálni pedig… kék ég, napsütés, narancsmezők, lehetetlenül kék tenger, élvezni a csöndet Baal templomának falain feküdve… Az út fáradalmait kipihenve, stílusosan egy Ugarit kóla elfogyasztása után Ras ibn Haniba indultunk, ahol elvileg egy korabeli palota hasonló romjait láthattuk volna, gyakorlatilag egy Siófokot felidéző sétányon, és egy büdös, de meglehetősen barátságos tengerparti szakaszon kívül mást nem láttunk. A parton családok sütkéreztek, míg a férfiak horgásztak a vágott szárnyú pelikánok között, vagy éppen a tengerben fürdőztek. Igen, november 28-án az emberek fürödtek, és az az igazság, hogyha épp lett volna nálam fürdőruha, és a parton nem csak talpig bebugyolált nők lettek volna, még nekem is megfordult volna a fejemben, hogy megmártózzak, mert az idő rendkívül meleg volt, a tenger vize pedig szintén. (Hallom otthon fagy és havazik.) A strandot egy tengeri kutatási intézet választotta el egy teljesen kihalt, ugyanakkor csodaszép sziklás, tengerparti szakasszal, ami a hullámzás miatt fürdésre alkalmatlan lett volna, ellenben nagyon jól nézett ki. Miután az üdülőfalu összes lakosa üdvözölt minket (velkámm) és hogylétünkről érdeklődött (hávárjú), visszaindultunk Latakiába, ahol még fáradtan az egész napos mászkálástól próbáltunk egy normálisabb parti részt keresni, de bejárható távolságon belül csak ipari kikötővel találkoztunk, de azt is nagyon élvezetes nézni, azok a gépek, amik a konténereket egymásra rakosgatják különösen mókás járművek.
Másnap a várva várt Saladin vár volt a program. Még egy másik várat is terveztem, de az a vár annyira gyönyörű és annyira nagy volt, hogy a meglehetősen rövid nap hipp-hopp eltelt benne. Az oda vezető buszt kivételesen egész hamar megtaláltuk, és mivel a szerviz sofőrje jelentős összeget szeretett volna leakasztani rólunk azért, hogy felvigyen a várba, úgy döntöttünk, hogy kiszállunk a Haffe nevű városkában, ami öt kilométerre van ugyan a vártól, de majdcsak lesz valahogy, legfeljebb sétálunk egyet. Hát sétálás helyett a legnépszerűbb és viszonylag olcsó, de annál élvezetesebb utat választottuk – motorral vittek el minket. (Bocsi Anyu, gondoltam jobb, ha le se írom, de annyira jó volt, hogy pont ezt nem hagyhatom ki ?) Ennél jobbat nem is találhattunk volna, tulajdonképpen le sem lehet írni az élményt, azon a vidéken átrobogni, azon a gyönyörű, sűrű, illatos erdőn végigmenni annyira üdítő volt az itteni nem jellemzően erdős tájak után. Az a völgy valami leírhatatlanul szép. És akkor a várról még nem is beszéltem. Merem állítani, hogy ilyen szép várat még életemben nem láttam. Tudtam, hogy nagyjából mire számítsak, nem véletlenül volt nagy vágyam, hogy elmenjek már oda, de azért élőben látni sokkal durvább volt, mint hittem. Amikor a motorral bekanyarodtunk a várhoz, és végigmentünk a kézzel kivájt sziklahasadékon, amin épp átsütött a reggeli nap… huh. Ilyet még nem láttam. Bár az utunk legnagyobb élménye volt számomra ez a vár, mégsem írok róla többet, mert kár, ezt látni kell, kívül-belül. Több, mint három órát el is bóklásztunk benne, viszont arra már nem jutott időnk, hogy eljussunk máshova, mert négykor már minden bezár, úgyhogy a visszafelé vezető útnak már gyalog vágtunk neki, és hiába volt nagyon lejtős, aztán nagyon emelkedős, kifejezetten üdítő séta volt ott a völgyben, jól esett. Viszont azt nagyon sajnálom, hogy a Burzey várba nem mentünk el, ez azért fáj, de nem baj, gyanítom, hogy fogok még arra felé járni. És mivel a többiek kívánságának is eleget kellett tenni, ezért harmad nap Jeblébe mentünk, ahol egy pici római színházon kívül nincs semmi, de azért érdekes város, meglepően emlékeztetett Arwadra. Valamint elmentünk az elnöki család szülőfalujába, ahol megnézhettük a volt elnök mauzóleumát. Érdekes volt, meg kell hagyni. Majd hazajöttünk Damaszkuszba – otthon, édes otthon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
